A 80 hektáros vízparti terület a Whidbey-sziget délnyugati szegletében található, 20 percre Seattle-től. A ház kialakítása és a zöld tető azt a benyomást kelti a távolból, hogy az erdő az épületet lassan elnyeli. Ezt az illúziót egy jól átgondolt koncepció miatt érezzük.

 

A Seattle közelében található ház tulajdonosai azt gondolták mindig is, hogy az embernek van mit tanulnia a környezetétől. Éppen ellenkezőleg, mint ahogyan például Szókratész mondta, miszerint „Tanulni vágyó ember vagyok, s a tájak és a fák semmire sem tudnak tanítani, csak az emberek, ott a városban.” A tulajdonosok, kertépítészek és építészek közösen kutatták fel a területet, a sűrű erdő és a lágy környezet kontrasztját keresték.

A Berger Partnership kertépítészei egyfajta párbeszédet akartak látni az épület és a táj között: az élő és az élettelen viszonyát. Az évtizedekig elhagyott hely megőrizte ökológiai integritását a Whidbey-sziget nyugati oldalának magaspartja mentén. Ebbe a környezetbe tervezték bele az épületet úgy, hogy az emberi jelenlét drámai súlyát kifejezze, és közben a táj szépségei is érvényesüljenek.

A ház kőből, fémből és fából készült, a tervezők összekapcsolták a bel- és kültereket. A környezetérzékeny tervezés  jól átgondolt, a kortárs elemeket jobbára alárendelték a fenntarthatóság követelményeinek. Az esővíz újrafelhasználásának módja a terület vizuális karakterével összecseng. A homlokzat kezeletlen vas, kevés karbantartást igényel, és egyre patinázottabb lesz a korral.  „Az ember lenyomata, ami lassan összeérik a tájjal. Erre példa ez az épület – mondták a tervezők.

A deszkákat, a faburkolatot, a fapadlókat, az acél elemeket egy régi családi házból hozták át és használták fel újra. Ahol nem álltak rendelkezésre újrahasznosított anyagok, ott helyi forrásból szerezték be az ökolábnyom csökkentése miatt. Az esővizet a pavilon tetejéről és az esőkertből gyűjtik, és 30 literes tartályokban tárolják mielőtt átszivattyúzzák a garázsban található szűrőrendszerbe. A vizet WC-öblítéshez, mosáshoz, öntözéshez használják.

 

A portához vezető csapás lassan kanyarodik az erdő mélyén át, majd egy  kavicsos útba ér. A kavicshajtás egy gyepes tisztáson halad át, ahonnan már rálátás nyílik a házra. Innentől egy gyalogút jelzi a látogatóknak, hogy haladjanak az épület felé. Az ösvény a vad, kezeletlen tájba süllyed, nyugalmat közvetít. Ekkor a vendégek egy karcsú sétányhoz érnek, amely összeköti a főépületet és a garázst. Ez a félig süllyesztett, fémmel borított ház nyitánya.

Zöld növényzettel borított tető fedi a ház erdő felöli oldalát. A tetőn a flox, a cickafark és az alpesi kökörcsin az építészeti megoldásokat egészíti ki. Az esőkertben az őshonos növények a hozzájuk kötődő élőlények tömegével egy önálló ökológiai rendszert alkotnak. A különböző típusú futónövények között ott van például a kúszó tüske, de meghatározóak a dús tőrlevelek is.

A nagy üvegfelületek megnyitják a környezet felé a pavilon belsejét, a padlótól a mennyezetig érő ablakok mögül kilátás nyílik a világos füves rétre és a Puget Soundon túlra.

“Az emberi értékeknek tartalmazniuk kell a mély tisztelet a természeti világ iránt. Ez az otthon erre jó példa” – indokolta döntését az American Society of Landscape Architect (Asla), mely 2019-ben lakóépület és környezete kategóriában díjazta a tervezőket. Az építészeti visszafogottság, a rejtettség és nyitottság érzése, a magával ragadó táj és a tájba ültetett ház megjelenése izgalmas ebben a munkában, valamint az, hogy az itt élőknek lehetőségük nyílik valamiféle diszkrét jelenlétre a tájhoz alkalmazkodó épületben.

Fotók: asla.org

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük