Dr. Dúll Andrea: „Ahogy átlépünk a hajléktalanokon, úgy tagadjuk a klímaváltozást is”

Miért árt az ember a környezetének? Vajon miért tagadják a klímaszkeptikusok a klímaváltozást? Miként jelenik meg a bűntudat a környezetszennyezés aspektusából? Valódi szorongás-e a klímaszorongás, betegségről van-e szó, amit kezelni kell és lehet? Miért állítjuk magunkról, hogy környezetkímélően élünk, például szelektíven gyűjtjük a hulladékot, ha a valóságban nem tesszük? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ Dr. Dúll Andrea környezetpszichológussal, az MTA doktorával, az ELTE Pszichológiai Intézetének egyetemi tanárával. Az ökoroom interjúja. 

Miért okoz kárt az ember a környezetének? Van válasza az ökológiai szemléletű környezetpszichológiának erre?

Először is látni kell, hogy az ökológiai szemléleten nemcsak a fenntarthatóságot értjük, hanem azt, amit az ökológia valamikor a görögöknél is jelentett: vagyis egy meglévő helyzet nem lehet független attól, amibe ágyazódik. A ’60-as ’70-es években kialakult az a rendszerszemlélet, hogy minden mindennel összefügg, és ebben az értelemben ökologikussá vált a gondolkodás.  Ekkor már számos olyan változás megjelent a világban (túlnépesedés, környezetszennyezés), ami arra hívta fel a figyelmet, hogy meg kell értenünk, az ember miért bánik ennyire hanyagul a környezetével. Miért zsákmányolja ki a természetet például, de vonatkozik ez az épített környezetre is.

Tehát miért hagyja pusztulni a műemlékeit, miért viselkedik a városokban figyelmetlenül, miért nem nyújt segítséget embertársainak. Alapjában véve az ember együttműködő faj, mégis képes a földön fekvő hajléktalan embert átlépni. Az ökológiai szemlélet rámutatott arra, hogy a városi környezetben nagyon nehéz ennyi szerteágazó ingert befogadni. Tehát akkor, amikor az ember a hatodik hajléktalan embert látja a sarkon, azt érzi, hogy ez már sok: nem veszi észre, pszichológiai értelemben bezár, átlép rajta.

Az ökológiai vonulat kikerült más pszichológiai tudományterületek fennhatósága alá is, hiszen minden viselkedésnek megvan a környezeti kontextusa. Felmerült, hogy nézzük meg, az emberek miért gyűjtenek szelektíven, vagy miért nem, miért mondják azt, hogy elzárják a fűtést, ha közben kinyitják az ablakot. Elkezdtük vizsgálni az ember és a környezet viszonyát.

Dr. Dúll Andrea környezetpszichológus, az MTA doktora, az ELTE Pszichológiai Intézetének egyetemi tanára

Viszonyulás az is, hogy elfogadjuk-e a klímaváltozást, vagy sem. A klímaszkeptikusok egyenesen tagadják. Vajon miért?

Pont ez érdekli a környezetpszichológiát: miként lehetséges, hogy ma, amikor létezik egy tudás arról, hogy a klímaváltozás egy globális környezeti probléma, mégis vannak emberek, akik azt mondják, hogy ez nem igaz. Meg kell érteni, hogy a klímaváltozás sokak számára a hit kategóriájába esik. Mert természetesen senki nem tud meggyőződni erről a globális tudásról egészében: hihet benne vagy tagadhatja. A hétköznapi ember nem tudós, és ha valakinek bebizonyítják logikus(nak tűnő) érveléssel, hogy a Föld lapos, akkor előfordulhat, hogy elhiszi, a tudományos tények ellenére is. Sok ember nem racionálisan értékeli a hallott információkat. És akkor ide kapcsolódik az a tény, hogy a klíma léptékű kérdéseket nem tudja teljes egészében befogadni az ember, vagy néha egy populáció sem – ezért számukra kérdéskör a hit kategóriájába esik.

A pszichológusnak el kell fogadnia, és meg kell értenie, hogy az emberek a tagadás és a klímaszorongás kontinuumon sokféleképpen helyezkednek el. És funkciója van annak, ha egy populáció azt mondja (az ő számukra lehet ennek lélektani funkciója), hogy nincs klímaváltozás. A klímaváltozás nemcsak olyan pszichológiai késztetéseket indít be, hogy „meg akarjuk menteni a Földet”. Az is pszichológiai funkció, hogy nem ismerem el ennek az egésznek a létjogosultságát. Ez is egy pszichológiai szükségletet szolgálhat ki. „Én ugyan nem mondok le a nejlon használatáról, mert az érett epret hogyan viszem haza.” És innen már csak egy lépés azt mondani, hogy az a pár száz nejlon, amit én eldobok egy évben, nem számít semmit. Mert ez a hozzáállás fenntartja az én pszichológiai állandóságát vagy egyéb szükségleteit.

Konkrétan a klímaváltozás tagadása mögött húzódik pszichológiailag is megragadható ok?

Ezek annál újabb tudományos kérdések, mint hogy én most egyértelmű állításokat hozhatnék. Nagyon sokféle oka lehet pszichológiailag, hogy egy ember miért tagad. Például olyan közegben nevelkedett, ami más világlátású, rugalmatlan, viszonylag lehorgonyzott állításokban gondolkodik, és az egyén mindezt nem vizsgálja felül. Lehet mögötte tényleges félelem, ami kapcsán az emberek a világvégét várják. A szorongás nem racionális, nem követhető észérvekkel, és az egyik szorongáscsökkentő mechanizmus az, hogy a félelem tárgyát az egyén tagadja, nem létezővé teszi. Ez hasonló ahhoz, amikor a hajléktalan embert átlépjük: „megkímélem” magam attól a helyzettől, hogy szembe kelljen néznem adott dolgokkal. A tagadás oka lehet kognitív egyszerűség is. Egy olyan gondolkodási leegyszerűsítési hajlam, ami miatt ezek a dolgok nem láthatóak be az ember számára.  Nagyon sokféle oka lehet annak, hogy ha valaki azt mondja: ez nincs.

És azok, akik megélik a szorongást? Milyen típusú szorongásról beszélhetünk?  Betegségről van szó?

A középiskolásoknál egyre erőteljesebben megjelenik a klímaszorongás: előfordul, hogy 17-18 éves lányok manapság kijelentik, hogy ők nem hoznak erre a világra gyereket, mert katasztrófa van. Ezeknek az állításoknak a megjelenése tény. Egyelőre a fiataloknál és az időseknél is elég széles sávot ölel fel a klímaszorongók aránya, de nem tudok adatokat mondani, mert még nincs reprezentatív kutatás. Az emberek konkrétan megfogalmazzák a félelmüket. Egy könyvkiadó tette fel nekem a kérdést, hogy egyáltalán lehet-e például óvodásokkal beszélgetni erről a témáról. Szerintem igen. Egy óvodáskorú sem tudja elkerülni, hogy például a világhálón ne lásson műanyagtól elhullott madarat. Kell velük beszélgetni, a maguk értelmi és érzelmi fejlettségüket figyelembe véve. De ne riogassunk, az is lényeges.

Berlin, 2019 októbere, középiskolás aktivisták tüntetnek a környezet globális és azonnali megóvásáért Fotó: Unsplash/ Mika Baumaister

A klímaszorongás a neurózisra amúgy is hajlamosabb embereknél gyakrabban megjelenik? Aki például hajlamosabb az agorafóbiára, az a klímakatasztrófa miatt is jellemzőbben szorong?

Véleményem szerint a kettő nem jár együtt.  És nem is pontos a klímaszorongás kifejezés. A pszichológiában a szorongás szót arra tartjuk fent, ami irracionális. A félelem és a szorongás különböző. A félelem reális, konkrét, óriási túlélési értéke van, ha például félek a felém rohanó medvétől. A szorongásnak gyakran nincs konkrét tárgya, szabadon lebeg. Tehát amikor nem feltétlenül attól tartok, amitől kellene, hanem talál az érzelem egy tárgyat: ahelyett, hogy félne az illető például az alkoholista szülőjétől, ehelyett fél mondjuk az utazástól. De a klímaszorongás nem ez. Inkább félelemnek kellene nevezni, mert sok reális elemet tartalmaz. Ezért nem is gondolom, hogy más felfokozott, patológiai értelemben vett szorongásokkal együtt kellene járnia. És nem is az a típusú szorongás, amelyet gyógyítani kellene. Én a klímaszorongás megjelenésében éppen egy nagy lehetőséget látok. Az, hogy ennyi ember elkezdett aggódni, egy óriási potenciál. Az emberek beszélnek róla, rengeteg interjú van, majdnem az egész világot átívelő párbeszéd zajlik.

Viszonylag új fogalom az ökogyász is.  A veszteségélmény itt a környezetpusztulásra vonatkozik?

Sem a klímaszorongásról, sem az ökogyászról nincs bevett terminus. Ezért több ember több dolgot ért rajtuk. A legkézenfekvőbbek a pszichoanalitikus orientáltságú gondolatok. Ugye, a gyász a veszteség-feldolgozással kapcsolatos élmény. A fontos személy elvesztése felett érzett gyásznak ismerjük a menetét, a folyamatát, és a végkifejletét. Az ökogyász sok tekintetben új, egyrészt azért, mert egy nagyléptékű kapcsolatban éli meg a veszteséget az ember vagy egy populáció. Másrészt kérdést vet fel, hogyan ragadható meg ez a veszteség. Amíg egy emberi viszonylatban ez egyértelmű, a nagypapa, a kutya, a lakás elvesztése miatt. Én abba a táborba tartozom, amelynek tagjai azt mondják, hogy egzisztenciális félelmek jelennek itt meg. Egzisztenciális, vagyis a létünkkel kapcsolatos. Gyászoljuk azokat a lehetőségeket, amelyeket elveszíteni látunk, a földdel való régi viszonyunkat, a biztonságélményünket, a létünket, magunkat. Amíg a szorongás előre mutató, itt már a veszteségélmény erősebb. De egyelőre nem lehet lehorgonyzott állításokat hozni, most az a fontos, hogy minderről gondolkodjunk.

’Helyek, tárgyak, viselkedés’ című könyvében azt írja, hogy a nyugati kultúrákban az emberek természeti attitűdje hosszú távon negatív, miközben vannak rövid, pozitív zöld attitűdök. Ez azt is jelenti, hogy valójában csak a rövid, pozitív környezeti eseményekre vagyunk nyitottak? 

Ez nagy paradoxon, a természeti vagy a környezeti attitűdök paradoxona. Az emberek aktuális helyzetekben a növényeket, a természetet, a tájat vonzónak érzik, szeretik. Ezek rövid távú attitűdök. A hosszú távú azt jelenti, hogy mindeközben nem gondolkodnak távlatokban arról, hogy a természetet meg is kellene őrizni. Azt szoktam ezzel kapcsolatban mondani, hogy egy patak partján üldögélve az emberek egy részének eszébe jut, hogy ide majd milyen jól le tudja tenni a szemetet pár nap múlva. És az az érdekes, hogy a kettő összefér a fejünkben. A természet élménye és a károkozás. Kérdés, hogy ez hogyan oldható fel. Szerintem a klímaszorongás az egyik ilyen hasznos, előre mutató út. A természetről eszünkbe jut, hogy ha ide lerakom a szemetem, akkor az én rövidtávú élményem is sérül. Ki tudok-e még jönni erre a rétre, ha szemetelek, vagy a gyerekem ki tud-e jönni majd.

A bűntudat megjelenik ebben?

Igen, ez a fajta bűntudat azért lesz nagyon hasznos és előre vivő negatív élmény, mert – ahogy említettem – egzisztenciális szorongáshoz társul. Alapdimenzióit érinti a létünknek. Ilyen értelemben a bűntudat ténylegesen felülvizsgálatra késztet. Nem is önmagában a bűntudat, hanem az, hogy a bűntudat lelkiismereti funkciókat aktivál. Lelkiismereti komponenst kapcsol be: felelős vagyok, ezt nem tehetem, mit tegyek helyette. Ha ez a működés bekapcsol, az ember például megvarrja magának a többször használatos zacskót. Ez már lelkiismereti kérdés, amihez a bűntudat sok tekintetben egy lépcső.

A környezetszennyezés miatt átélt bűntudat hasznos és előre vivő negatív élmény – mondja a környezetpszichológus

Milyen típusú kapcsolataink vannak a környezettel, bár általánosságban ezt biztosan nehéz megtalálni.

Ha keresztmetszetében nézzük, akkor biztosan sokféle attitűdöt találunk. A minimalistákat például nem érdekli a környezetszennyezés és károkozás. Az instrumentalista irányzathoz azok tartoznak, akik eszközként, kizsákmányolandó felületként élik meg a Földet, ezt a fajta magatartást mutatja például egy rossz erdőgazdálkodás. A spirituális viszonyban az emberek abban gondolkodnak, hogy milyen magasabb rendű kapcsolatuk van a természettel: tudom, hogy én a természet része vagyok, és gondolkodom azon, hogy ez engem miként érint, vannak-e például a városban mezők, parkok, hogyan tudom megőrizni őket. Ha a tendenciákat nézzük, akkor az instrumentalizmusból haladunk – pont a klímaügyek kapcsán – a pozitív érzelmi kapcsolat értelmében vett környezeti spiritualizmus felé. Megéljük a természeti környezet jelentőségét, fontosságát, a felelősségünket, és ez egy élményt jelent. De félre ne értsük, a spirituális ebben az értelmezésben nem egy ezoterikus dolog.

Az éghajlatváltozás, a felmelegedés, a kánikula hogyan jelenik meg az emberi viselkedésben?  

Még nincs erre irányuló kutatás, de hamarosan lesz, az ELTE Pszichológiai Intézetében mi is indítunk egy átfogó klímaszorongás-vizsgálatot. Az már látható, akár a hétköznapi tapasztalatból is, hogy az emberek gyakran nem értik a jelenlegi változások jelentőségét. Sőt, akár tanult emberek is kimondják: miért baj, ha pár fokkal melegebb lesz, legalább hamarabb eltesszük a télikabátot, nem kell újat venni, olcsóbb is lesz az élet, nem kell téli gumira költeni. Sokan látnak megtakarítási lehetőséget a klímaváltozásban. Nem lesz hosszú tél, sötét, hó, latyak. Számos kutatás igazolja, hogy a meleghez jobban tudunk alkalmazkodni. Ha jó idő van, az ember izzad, kevesebb ruhát vesz fel, többet iszik, míg a hideg ellen alig tudunk fiziológiailag védekezni. A filogenetikai gyökereinkből adódóan aszimmetrikus a hőszabályozásunk. Az 1-2 Celsius-fok emelkedést tehát nem éljük meg rosszul, míg a csökkenést igen. Azt kevesen mérik fel, hogy nem 1-2 foknyi melegedésről lesz szó hosszú távon, és nem is ez a legfontosabb.

Az embernek ehhez alkalmazkodnia kell. Képes lesz rá?

Sok ezer év alatt alakult ki a fiziológiai és a környezeti hőszabályozásunk (utóbbi alatt az épített környezetet, ruházkodást, fűtést stb. értjük), miközben a változás nagyon rövid távon várható. Mindenképpen lesz egy életminőség-romlás.

Említette a várható klímaszorongás-kutatást. Milyen eszközökkel dolgoznak majd?

Kérdőívekkel, fókuszcsoportokkal. Egyelőre megkérdezzük az embereket, bár a megkérdezés, ahogyan számos vizsgálat is igazolja, gyakran nem ad valós véleményt. A klímaváltozás témakörében ma nagyok a társadalmi elvárások. Tehát egy bizonyos intelligenciaszint felett a megkérdezettek azt fogják válaszolni, hogy nekik a kérdés fontos, miközben ez nem feltétlenül igaz. Azonban ahhoz, hogy a környezeti viselkedésváltozásról gondolkodni tudjunk, ismernünk kell az embereknek akár a panelszerű véleményét is, illetve összetett módszerekkel kell kutatni.

Európa más országaiban vagy az Egyesült Államokban vannak már eredmények a területen?

Nincsenek. Vagy legalábbis nem publikáltak. A téma most merül fel egzaktan először, mert tényleg nagyon nagy változások előtt állunk. És előbb-utóbb a politikának is foglalkoznia kell vele. Amennyiben a klímaváltozás gyakorlati életszférákat kezd érinteni, például a termelést, várhatóak gyakorlati célú kutatások is. Tehát pillanatokon belül lesznek eredményeink, szükség van rájuk.

Portéfotók: Tóth Balázs Fotóstúdió

Nyitókép: scmp.com

About The Author

Vélemény, hozzászólás?