Mikroműanyagok vs természet: mindenhol jelen vannak, de a hatásuk még alig ismert

A mikroműanyagok mindenhol jelen vannak, a levegőmintákban, a talajmintákban, a vizekben, gyakorlatilag szerte a természeti környezetben kimutatták – mondta el lapunknak Bordós Gábor, a független laboratóriumként működő WESSLING Hungary Kft. szakembere. Első körben arról beszélgettünk, hogy mit tudnak ma a kutatók a mikroműanyagokról, hol tart a tudomány ezen a téren.  Jövő héten a cikk folytatódik: a mikroplasztikok és az élelmiszerek kapcsolatát tárjuk fel.

 

Bordós Gábor beszélgetésünk elején kijelentette, hogy jelenleg a mikroműanyag-kutatás még a tudomány berkeiben is nagyon új.  – A mikroműanyagokra úgy bukkantak rá a tengerbiológusok, hogy plankton mintákat vettek. Képzeljünk el egy téglalap keresztmetszetű szájnyílással rendelkező hálót, aminek 100-300 mikrométeres pórusai vannak. A hálóval plankton-szervezeteket szűrtek ki a vízből a kutatók, amikor „véletlenül” rátaláltak a műanyagrészecskékre – mondja Bordós Gábor.

A WESSLING Hungary Kft. folyóvizekből és tavakból vett az utóbbi években vízmintákat, hogy azok mikroműanyag-tartalmát elemezze. Ez azért is jelent előrelépést, mert az édesvízi kutatás világviszonylatban elmaradott, miközben a tengerek kutatottsága jóval előrehaladtabb. Mindezzel együtt világszerte az elmúlt években leírták a mikroplasztikok jelenlétét óceánokban, tengerpartokon, európai tavakban (pl. Garda-tó) és folyókban (pl. Rajna) vett víz és üledékmintákban.

– Mikorra tehető a mikroműanyag “felfedezése”?

– Bizonyos információk szerint a mikroműanyagokra már a nyolcvanas években rábukkantak az említett plankton-mintázások során, azonban célzott kutatásuk csak később kezdődött. A kétezres évek elején lassan, de folyamatosan elkezdett növekedni a témában zajló publikációk száma. Előadásokon általában bemutatok egy nagyon szemléletes oszlopdiagrammot, ahol az látszik, hogy 2004-ben 10 publikáció, majd később 20, most pedig már évente legalább 500 cikk jelenik meg a témában, tehát a növekedés exponenciális. A bumm 2010-2012 körül kezdődött, vagyis az elmúlt 6-8 évben.

– Mindamellett, hogy egy kutatási fázisban lévő téma, jogilag szabályozott, mit kell mikroműanyagon vagy szennyezőanyagon érteni?

– Nincs jogi meghatározás, de a tudományos közösségben már létezik elfogadott terminológia, eszerint az 5 milliméter alatti részecskéket nevezzük mikroműanyagoknak. Ezen belül az osztályozás még nem tisztázott. Ami viszonylag körülírt kategória, az az elsődleges és másodlagos mikroműanyagok köre: az elsődlegesek azok, melyeket direkt mikrométerűre gyártanak és tudatosan használják fel különböző termékekben, például fogkrémekben, tusfürdőkben, ahol így növelik a dörzsölő hatást. Ez a jobb eset, mert könnyen ellenőrizhető, kontrollálható. Múlt héten hallgattam egy előadást, miszerint az Európai Vegyianyag- ügynökség egy olyan tervezetet készít az Európai Bizottságnak, miszerint 2021-től fokozatosan, tehát egy átállási időszak mellett ki akarják vonni ezeket az anyagokat a termékekből.

Tengeri mintavétel Fotó: eurofllets.com

Ismertek továbbá a másodlagos mikorműanyagok, amelyek a környezetbe kerülő műanyagokból keletkeznek. A műanyagok nagyon stabilak és ellenállóak, éppen emiatt kedvezőek például a csomagolóipar számára. Emberi tevékenységgel kikerülnek a környezetbe, az anyag pedig egy idő után elöregszik, elfárad, mállani kezd. Az aprózódás elsősorban a Napból érkező UV-sugarak hatására történik, de egyéb fizikai-kémiai okok miatt is. A mikroorganizmusok képtelenek ezeket az anyagokat lebontani, tehát a környezetünkben maradnak mikrorészecskeként, ráadásul a kémiai folyamatokkal szemben is nagyon ellenállóak, lassan oxidálódnak.

– Legutóbb januárban bejárta a hazai sajtót, hogy a WESSLING Hungary Kft magasabb mikroműanyag-koncentrációt talált a Zala folyóban és a Balatonban. Ez a növekedés a környezetszennyezés mértékével függ össze?  

– Nem arról van szó, hogy nagyobb koncentrációkban találtunk mikroműanyagot, mint korábban, ezt sok helyen rosszul közölte a sajtó,  hiszen a Balatonból ez az első eredményünk. Amiről itt szó van, az az, hogy a mintavétel és az azt követő előkészítési, vizsgálati lépések során elkerülhetetlen veszteségek lépnek fel, így a mért eredményeknél a valós környezeti koncentráció nagyobb lehet. A kutatást az NKFIH által támogatott projekt keretében végeztük, amelynek célja az volt,  hogy egységes mintavételi eljárást dolgozzunk ki, mellyel az édesvizekből nagy mennyiségű mintát tudunk kinyerni a kutatásokhoz. Egyelőre nincs ilyen egységes mintavételi eszköz Európában.

Komáromnál vett vízminta mikroműanyag-tartalma Fotó: wessling.hu

A kutatás során a mintavételi eljárások hatásfokát modellrendszerben is vizsgáltuk, validáltuk. Különböző édesvízi áramlási viszonyokat szimuláló tesztrendszerben a bekevert műanyagoknak 30-40 százalékát tudta begyűjteni a mintavevő készülékünk. Ebből következik az, hogy a tényleges természeti körülmények között 3-szor, de akár 5-ször nagyobb lehet a vizekben jelenlévő mikroműanyag-koncentráció, mint amennyit mérni tudunk jelenleg. Tehát ha mi 10 részecskét találtunk egy adott térfogatú vízben, a valóságban lehet, hogy 30 darab a részecskeszám. A módszereket terepeken is teszteltük, így a Balatonon vagy a Zala folyóban is. Ezekből a vizekből eddig nem voltak információink.

– Ha nincs egységes mintavételi eljárás, akkor az eredményeket sem lehet egységesen értelmezni.

– Igen, márpedig az egységes mintavételi eljárásokra és az eredmények egységes értelmezésére az ökológiai és humán egészségügyi kockázatok jövőbeli megállapításához is szükség van. Ma a német, brit vagy a magyar csoport a saját kutatóhelyén elérhető, de különböző módszerekkel dolgozik. Ez azt jelenti, hogy míg az egyik laboratóriumban a mikroműanyagokat 500 mikrométeres műanyag planktonhálóval nyerik ki, máshol kisebb pórusú fémszitákon szűrik át. Mi most azt vizsgáltuk, hogy a mi módszerünknek milyen a hatásfoka, alkalmas-e arra, hogy egységesen alkalmazzák.

Bordós Gábor mintát vesz a Tiszából 2017-ben Fotó: mikromuanyag.hu

– Az eddigi eredményeik a vizek mikroműanyag-tartalmáról mit mutatnak?

– Országszerte több mintát vettünk, 5-15, helyenként 20 részecske jelent meg 1 köbméter vízben. Az eredmények átlagos európai értéket mutattak. Hogy mindez sok vagy kevés, tudományosan még nem igazolt. Ráadásul az elmondottak miatt nehéz összehasonlítani más országok értékeivel a hazait. Annyit tudunk, hogy elsősorban polietilén, polipropilén és polisztirol műanyagokról van szó, ezek a legnagyobb mennyiségben gyártott anyagok, főleg csomagolók.

Volt kiugró adatunk is, 2018-ban a WESSLING indított egy projektet Parányi Plasztiktalány néven. A Duna mellékfolyóit, a Rábát, az Ipolyt vizsgáltuk, a Duna Budapest fölötti és Budapest alatti szakaszát. Budapest felett 45 darab, alatta 55 darab részecskét találtunk 1 köbméter vízben. Ez a többi hazai eredményhez képest nagy érték. Ezek keresztszelvény mentén vett minták voltak, tehát az adott pillanatban nagyobb átlagmintát képeztünk a folyó egészére nézve, mintha csak egy ponton alkalmaztuk volna a szivattyút. Ráadásul az egyszeri mérésből nem lehet trendanalízist készíteni, de az látható, hogy a Duna terheltebb, itt sok hatás összegződik.

– A bioműanyagok elterhedése javíthat a helyzeten?

– A bioműanyag – amit például keményítőből vagy tejsavból készítenek – ugyan lebomlik, de nem minden körülmény között. A politejsav például üzemi komposztálásban 70-80 fokon, megfelelő páratartalommal bomlik le ténylegesen, a természetben nem feltétlenül. A bioműanyag akkor jó megoldás, ha megfelelően kezeljük. Persze a konvencionális műanyag esetében is a jó kezelés lenne a lényeg.

– Melyek lehetnek a mikroműanyagok hatásai az élő szervezetre?

Az emberi szervezetre vonatkozó komplex kockázatbecslés nincs. Vannak adatok arról, hogy megjelentek bolharákokban, kagylókban, halakban, és a káros hatást is ki lehet mutatni, ami a mikroműanyagokhoz köthető.  A szervezetbe bekerülve a tápcsatornát eltömíthetik, gyulladásos folyamatokat indukálhatnak, ugyanakkor adalékok is szivároghatnak a műanyagból, aminek szintén egészségügyi kockázatai vannak. A természeti kárt jól mutatja például a Midway szigetek albatrosz kolóniájának az esete. Chris Jordan felkavaró filmjében látható, hogy az albatrosz szülők műanyaggal etetik a fiókákat, mert a tengerben lévő műanyagon megcsillanó fény megzavarja őket, rosszul értelmezik a látványt, és halnak nézik az úszó hulladékot. A tetemekről készített fotók jól visszaadják, hogy tele van a madarak tápcsatornája műanyaggal; ahogy szétbomlanak a szövetek a tápcsatornában látható a kupak, az öngyújtó, az egyéb műanyag. Mindez történik úgy, hogy a Midway szigetek 2000 kilométerre van a legközelebbi szárazföldtől.

Különböző műanyag tárgyak a madártetem gyomrában, tápcsatornájában Fotó: Chris Jordan

– A jövőbeli kutatások célja az egységes vizsgálati módszer kialakítása lenne. Ha tudjuk, hogy hol és milyen mértékben fordulnak elő mikroműanyagok és egységes eszköztárral rendszeresen mérni tudjuk azokat, valamint ismerjük a kockázataikat,  akkor majd remélhetőleg biztosítani lehet azt is, hogy a megfelelő szabályozási keret is létrejöjjön.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük