A legősibb gyógymódok számtalan, ma már sok esetben vicces vagy kifejezetten megdöbbentő kezelést kínáltak. A hátfájást például reszelt krumplival gyógyították, amit a kisebb gyerekek tapostak bele a beteg hátába. A babonásabb családokban csak a hetedik gyermek, ikergyermek közül a később született taposhatta meg a pacienst. Gyógyítottak tejben főtt varanggyal, lyukas fogba vörös mirhát helyeztek, a fájó fejre pálinkát öntöttek. Az eljárások apáról fiúra szálltak, némelyiket, a valóban gyógyhatásúakat még napjaink természetes gyógyászatában is megtaláljuk.

A fájdalmakat több módon is enyítették őseink. Az egyik leggyakoribb probléma már a középkorban is a hátfájás volt. Taposással gyógyították, amelyet akár a masszás elődjének is tarthatunk. A panaszos hátát előzőleg bekenték sóval vagy reszelt krumplival, majd a legkisebb gyerek a családban beletaposta a beteg hátába. A babonásabb családokban csak a hetedik gyermek, ikergyermek közül a később született, vagy özvegyasszony taposhatta meg a beteget. Ugyancsak gyakori panasz volt a fülfájás, melyre a gyertyaégetést kínálta a népi gyógyászat Magyarországszerte. Az oldalára fektetett beteg fülében egy kisebb méretű gyertyát gyújtottak meg és égettek csonkig. A XII. században Nagyszebenben 24 gyermek szenvedett égési sebeket, mert egy náthával járó betegséget a helyi orvos gyertyás gyógyítással kezelt.

Fejfájást sok helyen, elsősorban Somogyban és az Alföld területén, káposztalevéllel kúráltak. A beteg fejét előzőleg fokhagymás vajjal bekenték, majd a leveleket elhelyezték a homlokán. A fejfájás legyakoribb okának a hévséget (láz) és a megfázást tartották. Zay Anna, II. Rákóczi Ferenc oldalán harcoló Vay Ádám özvegyének 1718-ban megjelent Herbarium című könyvében a hévségre sóval összetört szőkehátú füvet javasol, melyet előzőleg rózsaecetbe mártottak, s azt a beteg talpára és tenyerére kötötték. A megfázás okozta fejfájásra selyembe tett levendulapárnát ajánl száraz borogatásként. A hidegben megfázott fejre pálinkát öntöttek, majd porrá tört szegfűszeggel hintették meg, és az egészre pedig süveget húztak. A náthás beteg orrába porrá tört violagyökeret vagy majorannát dugtak.

Zay Anna, Herbarium, 1718

A gutaütés, szédelgés, álomkór ellen a következő népi receptúra javallott: „Borsfüvet főzz borban, tedd nyakszirtedre és fejedre. A borból csöppents füleibe annak, ki elalszik, vagy elesik”. A melankóliát és a szomorúságot a „felforrt és megégetett” vérnek, vagyis a szerelemnek tulajdonították. Aki a szerelem miatt búbánatos volt, azzal a vére megtisztítására mézes  citromszeleteket fogyasztattak. Hályog ellen édes tejben főtt bodzahéjvizet vagy a galamb szárnyáról cseppentett vért használtak. Gyógyulást vártak a behunyt szemre helyezett vékony szalonnaszeletektől és a faolajba elegyített mésztől is.

Odvas fogba vörös mirhát tettek, mert attól a fog állítólag kihullott. Az erős fogfájást pipából szívott és a szájüregben tartott száraz zsályalevél enyhítette.Gyógymódot kerestek a süketségre is: óbort és rózsaolajat friss babérlevél vizével elgyítettek és a füljáratokba csepegtették. Ugyanerre a célra babot főztek forró vízben, majd a gőzt beeresztették a hallójáratokba egy tölcséren keresztül.

Néhány még a fentieknél is meglepőbb eljárás is akadt: az orrvérzést kanca meleg ganajának kifacsart levével csillapították, amit a betegnek fel kellett szívnia az orrba.  Az orrlyukakat ezután famohával tömték be néhány óra hosszat.

A vidéki ember házipatikája az erdő, a mező, a rét volt. A bőr betegségeit, vágásokat, sebeket utilapuval, valamint egy különleges, földben élő gombával tapasztották be. A rühösségre finomra tört büdös kőből és disznózsírból kevertek ki kenőcsöt. Úgy gondolták, hogy a szemárpát hasonló képpen kell learatni, mint a növényt ősszel, vagyis le kell vágni egy éles szerszámmal a beteg bőrérőlszemhéjáról, és közben egy aratási mondókát kell háromszor ismételgetni. Ez a gyógymód egyébként még a XX. század elején is több magyar faluban élt.

A gyulladásos betegségek közül az egyik legveszélyesebb a vakbélgyulladás volt, amit csak a XIX. század végén tudtak gyógyítani, így a beteg általában a perforációba halt bele. A tüdőgyulladásból való kigyógyulás esélye kedvezőbb volt, a beteget vizes lepedőbe burkolták, a talpára pedig nyers krumplit tettek. Sok településen úgy vélték, hogy kizárólag a meglisztezett kenderből szőtt lepedő a hatásos. Kiegészítő kúraként tejben főzött gyöngyviráglevet itattak a lázas beteggel. A lázat még a XX. században is gyakran csillapították a talpra tett kenyérrel, kovásszal. A torokgyíkban szenvedő gyerekek lázát borecet ivásával, és esetes, sós kovásszal enyhítették.

Megfázásra több tucat gyógymód volt ismert. A talpat vagy a mellett faggyúval kenték be, és forró lúdzsírral kevert hársvirágteát, ibolya- vagy rózsabogyóteát itattak mellé.  A száraz köpölyözés Erdélyből származott: a módszer lényege, hogy egy kis, fastag falu poharat felmelegítettek, hogy kiritkítsák belőle a levegőt, majd hirtelen a hátra borították. Úgy gondolták, hogy a bőrre tapasztott pohár kiszívja a betegséget a szervezetből.

 

Varangy a sebre

Heltai Gáspár szerint sok országnak, városnak, helynek a veszedelme előtt nap- vagy holdfogyatkozás volt látható. 1610-ben hatalmas sáskajárás pusztított az ország északi részén. „A napnak fényét elfogták, mintha köd lett volna, úgy látszott a serege, mikor ment. Utána pestis támada…”

Amint őseink felismerték a pestis fertőző tulajdonságait, karanténok alá helyezték a betegeket. Gyakran egész településeket izoláltak a külvilágtól. Általános eljárás volt a levegő fenyőmaggal, ürömmel vagy rozmaringgal történő fertőtlenítése, míg az embereknek a szájukba és a járataikba, testnyílásaikba veresmirhát, vagy pimpinellafüvet javasoltak. Ismert és elfogadott volt a galambbal történő gyógyítás: a galambot megfogták (általában feketét), élve kettémetszették, majd húsával lefelé a pestises sebre tették. A galamb húsa rövid idő alatt elzöldült, mert állítólag kiszívta a mérget az ember szervezetéből. Ugyanezt a célt szolgálta a tejben főzött varangy is, melyet szintén a sebre helyeztek.

Középkori füveskönyv

Természetesen hiába használták ezeket a szereket, gyűjtötték a csodás erejűnek vélt gyógyfüveket, nem használt semmi a pestisre, melyet 1894-ig, a kórokozó baktérium kimutatásáig gyógyíthatatlan betegségként tartottak számon. 

Akárcsak a járványok, a nemi betegségek is már a legrégebbi időkből ismertek voltak hazánkban. Erre utal V. Miklós pápa 1454-ben hozott rendelkezése, amelyben megbízta az erdélyi püspököt, hogy Mihályfi Pétert válassza el a feleségétől, mert az ragályos nemi betegségben szenved. A tünetek leírása alapján  az asszony vélhetően szifiliszes volt.

A szifilisz az 1600-as évekre olyannyira elterjet az országban, hogy külön gyógyászati kiskönyvek jelentek meg a kezelésére, melyek külsőleg vagy belsőleg alkalmazott növényi szereket ajánlottak. A szifiliszes sebeket erdei mályva, pápafű, rozmaring forrázatával, illetve kipréselt levével gyógyították, és közben kénes füstöléseket javasoltak. Belső kezelés gyanánt a francusfa forgács főzetével itatták a beteget. Később viaszba tört timsót, mirhát, bodzahéját javallottak. A sebek hintésére nyúlcsont port, kötésre izzásig hevített vasdarabbal folyósított mézet használtak.

A XVIII. századra a tünetek alapján – fehér párkányú fekély a torokban, rezes foltok a bőrön, bajusz-, haj-, szemöldökhullás és végtagleszakadás – tudták, hogy szifiliszről van szó, és a gyógymódok is egyszerűsödtek. A sebeket meszes, timsós vízzel mosogatták, belsőleg és külsőleg kénesőt (higanyt) használtak. A szifilisz első hatékony kezelése 1910-ig váratott magára, amikor is felfedezték a penicillint.

Az elmebetegségről évszázadokon át úgy tartották, hogy rossz szellemek idézik elő, s így főleg imádsággal, később szelleműzéssel próbáltak segíteni a betegen. A népi gyógyászatban savanyú teákkal és hidegvizes kúrával gyógyították a falvak elmebetegeit. Gyakori volt a kútban tartás és a folyóvízbe lógatás is.

A gyógyászatban természetesen ma is gyakran megtalálhatóak a régi eljárások. Ugyan tejben főzött békával már aligha akar valaki fertőzést, sebet gyógyítani, de a gyógyfüveknek, népi receptúráknak napjainkban megvan a helyük.

 

Forrás:

Zay Anna: Herbárium 1718. /Sajtó alá rendezte/ A bevezető tanulmányt írta Fazekas Árpád. 1979. Nyíregyháza.

Daday András: Kuriózumok az orvostudomány magyarországi törénetéből. 2002. Akadémiai Kiadó. Budapest.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük