A Micsoda idő! című képregény két főhőse, Lotti és Gáspár gyakran kérdezi szüleit az időjárás furcsa változásairól, ám a felnőttek kitérő válaszokat adnak. A gyerekek ezt megunják, és úgy döntenek, hogy maguk járnak utána, mi is ez az egész klímaváltozás. Laura Ertimo geográfus-író és Mari Ahokoivu képregényrajzoló-grafikus munkája nemcsak alapfogalmakat tisztáz, hanem az is kiderül belőle, hogyan beszélgethetünk a gyerekekkel a témáról, ráaásul pozitív kicsengéssel. A könyv ma jelenik meg a Ciceró Kiadó gondozásában.

INTERJÚNK a finn szerzőpárossal!

 

– Laura, geográfusként írsz gyerekeknek. Mi a tapasztalatod, a gyerekeket foglalkoztatja az, hogy mi a klímaváltozás? Vannak kérdéseik ezzel kapcsolatban – ahogyan Lottinak és Gáspárnak? Ha igen, mi érdekli őket a legjobban?

– A gyerekeknek sok kérdésük van a klímaváltozással kapcsolatban (de használhatjuk a klímakrízis szót is, tekintve, hogy valójában erről van szó). Hogy mik a kérdéseik, az persze attól függ, hány évesek, és mi mindent tudnak már a témáról. De általában a következő kettő merül fel bennük: ’Mit jelent a klímaváltozás?’ és’ Mit lehet tenni, hogy mérsékeljük?’. A gyerekek többnyire nagyon gyakorlatiasan közelítik meg a témát, tapasztalatom szerint nem kezdenek el rágódni azon, mennyire súlyos a krízis,  vagy hogy egyáltalán valós-e (mint ahogy egyes felnőttek még mindig megkérdőjelezik). A gyerekek készek tenni az ügy érdekében, a kérdés tényleg csak az, hogy milyen lehetőségeink vannak. Ez járt a fejemben a ‘Micsoda idő!’ írásakor.

– Mari, mire törekedtél a képregény világának kidolgozásakor? Hogyan gondolkodtál erről a feladatról, milyen szempontok szerint haladtál?

– Egy kis könnyedséget akartam belevinni a rajzokba, hogy ellensúlyozzák a könyv nehéz témáját, de úgy, hogy közben ne hígítsák fel a központi üzenetet. És az is cél volt, hogy a képek kiegészítsék a szöveget, ne csak illusztrálják, hanem szervesüljenek egymással. Nagyon örülök, hogy Laura nyitott volt az ötletre, miszerint képregényes formát kapjon a könyv. És annak is örülök, hogy Laura reménytelien akarta befejezni a könyvet. Szerintem a reménynek nagyon is fontos a szerepe, és erre a rajzokkal is reflektálni akartam.

– Hogyan látjátok, vajon a szülők tudják, legalább nagyvonalakban, mi a klíma, a klímaváltozás, a globális felmelegedés problémája? Érdeklődnek iránta, beszélnek erről a gyerekeikkel?

– Laura: Hatalmas különbségek mutatkoznak mind abban, mennyire vannak képben a jelenség alapvető tényeivel, és hogy mennyire érzik magukénak a klímakrízissel járó felelősséget. Ha valaki nem igazán érti a probléma tudományos vonatkozásait, könnyebb megközelítenie véleménykérdésként: ha úgy tetszik, választhat magának oldalt.

De ha valaki tisztában van is a tényekkel, a klímakrízis akkor sem olyan téma, amit egy vacsora felett lazán át lehet beszélni.

És ott van az is, hogy ösztönösen igyekszünk megvédeni a gyerekeinket a „rossz hírek”-től. A klímakrízis pedig a közeljövőben egyre nagyobb méreteket ölt majd, így amikor beszélgetünk róla, arról is beszélgetünk, hogy szülőkként és felelős felnőttekként hogyan kellene cselekednünk és felkészülnünk a jövőre. És olyan léptékű krízisről van szó, hogy mielőbb tisztáznunk kell a tényeket már az egészen kicsi gyerekekkel is.

Azt hiszem, a klímakrízissel kapcsolatban mindannyian bizonyos szintű akaratgyengeséget tapasztalunk. Még ha tudjuk is, hogy a jelenlegi életmódunk nem fenntartható, robotpilóta üzemmódban sok mindent ugyanúgy csinálunk tovább, ahogy eddig. Ezen mindenképp változtatnunk kéne. A felnőttek felelőssége, hogy kilépjenek a komfortzónájukból, és ne hagyjanak maguk után teljes pusztítást.

Az egyik feladatunk az, hogy beszélgessünk a témáról a gyerekekkel. Erre egyre több családban kerül sor szerte a világon.

Emellett észben kell tartanunk, hogy a szülők nem tudják száz százalékban kontrollálni, mi mindent hallanak és tanulnak a gyerekeik, és jobb, ha tudjuk, a másik oldalt is képviselik bizonyos csatornák. Szerintem akkor járunk el legbölcsebben, ha alaposan felkészülünk rá, hogy úgy beszélgessünk a gyerekekkel a témáról, ahogyan megértik.

– Mari: Egyetértek Laurával. Lehet, hogy jobb érzés, ha az információk elzárásával megvédjük a gyerekeinket, de ez hosszú távon nem fenntartható megoldás. Szerintem a Micsoda idő! rengeteget segíthet a szülőknek, hogy átbeszéljék a témát a gyerekeikkel.

– Melyik korosztálynak készült a képregény?

– Laura: Nem rajongom azért, hogy fix célcsoportokban gondolkodjunk az ismeretterjesztő könyveknél, szerintem a célcsoportok jobban működnek,ha irodalmi művekről van szó. Óriási különbségek vannak az olvasók érdeklődési köre és háttértudása között, szóval az életkor nem feltétlenül orientál. Ezzel együtt valahonnan nekünk is el kellett indulnunk, és a Micsoda idő!-t körülbelül 8 és 12 év közötti gyerekeknek terveztük. Szeretem azt gondolni, hogy ha az ilyen korú gyerekek folyékonyan tudnak is olvasni, azért a szüleik és tanáraik még mindig velük olvasnak. Így ők alkotják a könyvünk másodlagos célcsoportját.

Laura Ertimo

– Mari: Munka közben nem igazán gondolkodtam célcsoportban. Olyan képeket igyekeztem rajzolni, amelyek illeszkednek a szöveg stílusához és a benne megfogalmazott érzésekhez. Remélem, életkortól függetlenül tetszeni fognak az olvasóknak.

– A finn szülőkre jellemző a környezettudatos nevelés, vagy ez inkább az oktatásban/iskolában jelenik meg? Látható változás ezen a téren az elmúlt évek viszonylatában?

– Laura: Szerintem a finn szülők ebből a szempontból heterogén csoportot alkotnak. Vannak olyan családok, amelyek abszolút környezettudatos életet élnek, és olyanok is, akik ezt nem engedhetik meg maguknak, vagy egyszerűen nem érdeklik őket az ilyen ügyek. Egyre több olyan család van, amely komoly lépéseket tesz a fenntartható életmód felé, de közben az egyes csoportok közötti ellentétek is erősödnek. A tanárok ugyanakkor egységesebb csoportot képeznek a tantervüket kialakító testületekkel együtt.

A közelmúltban egyértelművé vált, hogy nagy szükség van az iskolákban a klímaváltozással kapcsolatos tananyagokra. Az általános iskolai tanároknak sem forrásaik nem voltak, sem irányelvei, hogy hogyan beszélgessenek a tanulókkal a témáról.

Egyes felnőttek még mindig tartanak attól, hogy ráijesztenek a gyerekekre, vagy hogy ők maguk nem tudnak eleget a klímaváltozásról ahhoz, hogy beszélgessenek róla. Sok időmet és energiámat áldoztam arra, hogy kidolgozzak valamiféle keretet, amely segítheti ebben a felnőtteket, és szerintem pontosan így lehet hasznos egy ismeretterjesztő könyv: az alapvető tények és fogalmak tisztázásával kiindulópontot, sorvezetőt nyújt a beszélgetéshez.

– A médiában a gyerek rendszeresen találkozik az árvizek, aszályok, a felmelegedés, a globális hulladékproblémák híreivel-fotókkal, videókkal. Vajon hogyan érinti ez őket? Beszélgettetek gyerekekkel erről (akár a képregény készítése során)? Megfigyelhető esetleg a klímaszorongás jelensége is?

– Laura: A napi sajtóból csak töredékes kép alakulhat ki bennünk a klímaváltozásról, és ez könnyen kelt az emberben szorongást. Szerintem az egyik legnagyobb probléma az, hogy a gyerekek fejében még nem alakult ki a rendszer, ahová könnyen be tudnák építeni az újabb és újabb információkat. Ha már van valamiféle keret, akkor egyszerűbb megérteni, mennyire súlyos helyzetről van szó, és milyen lehetséges megoldásaink vannak. Geográfusként a földgolyót veszem alapegységnek. Annyi tudnivaló van a globális környezettel kapcsolatban, annyi csodáról tudunk, amelynek ismeretében érdemes küzdeni a klímaváltozással, hogy jobb szeretek először a gyerekek befogadóképességét figyelembe véve felrajzolni előttük egy átfogó képet, aztán úgy igyekszem ösztönözni őket a tettekre, hogy a cselekvés megkönnyebbülést nyújtson nekik a stresszes gondolatoktól.

A Micsoda idő! írása közben teszteltem is a könyv szerkezetét és egyes szövegrészeit egy helyi általános iskolába járó gyerekekkel. Most először fordult elő, hogy egy könyvem szövegét előzetesen nemcsak a saját gyerekeimnek mutattam meg. Jó megerősítés volt: a gyerekek még úgy is tudták értelmezni és kommentálni a vázlataimat, ha csak minimális szöveg és kezdetleges grafikák voltak az adott oldalakon. A tanárok később azt mesélték, hogy nagyon intenzív beszélgetés alakult ki az osztályban a témáról. Valószínűleg az is izgalmas kaland volt a gyerekeknek, hogy egy igazi könyv készítésében vehettek részt.

– A könyv azzal kezdődik, hogy Lotti beszélgetni próbál az anyukájával, de nem kap választ a kérdéseikre. Mennyire szól a felnőtteknek a képregény?  Laura, célod volt, hogy – ha csak jelzés értékűen is –rámutass a felnőtt-gyerek kapcsolatokra, például azok hiányosságaira (ilyen a kommunikáció elmaradása)?

– Laura: Nagyon pártolom a közös, hangos olvasást. Otthon még mi, felnőttek is csináljuk, a gyerekekkel meg pláne. Szóval igen, nagyon remélem, hogy a Micsoda idő!-t a szülők is forgatják majd. Sok pozitív visszajelzést kaptunk gyerekektől és felnőttektől egyaránt, arról számoltak be, hogy a könyv érthetőbbé tette számukra a klímaváltozás témáját.

Szeretném látni, hogy egyre több felnőtt tekint a klímaváltozásra úgy, mint a következő generációk örökségére. Hogy végiggondolják, mit hagyunk a gyerekeinkre.

Azt szeretnénk, ha erről emlékeznének ránk, vagy még van időnk változtatni a történeten? Egy könyv nem képes megváltani a világot, de láthatóvá tehet bizonyos dolgokat. A többi rajtunk múlik.

– Mari: Szerintem a könyv nagyon hasznos olvasmány lehet mindenkinek, akit érdekel a téma. A szülők és a gyerekek közti interakciókat is szerettem rajzolni: ezeket Laurának különösen életszerűre sikerült megírnia, és ezeknél a jeleneteknél kapott néhány árnyalatot a karakterek személyisége. A felnőttek nem „rossz” emberekként jelennek meg, hanem olyasvalakikként, akik kapnak egy kis ösztönzést, hogy felelősebbek gondolkodjanak és cselekedjenek.

Mari Ahokoivu

– Mennyire volt az eddigi munkáitokhoz képest új/más ez a feladat, és mi volt a kiadó kérése felétek?

– Laura: A keret most is ugyanaz volt, mint a korábbi könyveimnél: akkor érzem magam elememben, amikor összetett problémákat mutathatok be a gyerekek számára is érthető módon. A különbség talán a könyv politikai tartalmában volt. A klímaváltozásról lehetetlen átfogó könyvet írni anélkül, hogy tárgyalnánk az emberiség szerepét és felelősségét is, és azt, hogyan kezeltük eddig a krízist.

Ez volt az első közös munkám Mari Ahokoivuval, és egészen biztosan nem az utolsó! És nagyon hasonló elképzelésünk volt a könyvről, mint a kiadónak. Én egyszerre akartam realisztikus megközelítésű és gyakorlatias, megoldásokra koncentráló kiadványt. Abban is egyetértettünk, hogy semmi értelme a bolygónk jövőjéről írni gyerekeknek bizakodás nélkül (szerintem ez a felnőttek egyik alapvető felelőssége, képesnek kell lennünk realisztikus keretek között reményt nyújtani, és ha ez nehéznek tűnik, akkor nekünk kell megváltoznunk).

– Mari: Én eddig többnyire képregényeket készítettem, csak nemrég kezdtem illusztrálni gyerekkönyveket. A Micsoda idő! volt életem első ilyen munkája, úgyhogy néha izgultam, mennyire sikerül minden apró részletet jól megcsinálnom. Kész szerencse, hogy Laurával dolgozhattam együtt, aki végig nagyon türelmes volt, sok hasznos megjegyzést fűzött a vázlataimhoz, és nyitott volt az új ötletekre, például arra, hogy még több rajzzal dúsítsuk az oldalakat.

– Melyek voltak a képregényben azok a részek, amiket jobban meg kellett vitatni, alaposabban átbeszélni, amiről másként gondolkodtatok? Hogyan jellemeznétek a közös munkát?  

– Laura: Marival eléggé szabad kezet kaptunk a kiadótól. A szerkesztőnk, Kirsikka Myllyrinne gondoskodott róla, hogy a szövegek minősége egyenletes legyen. Szerettem Marival dolgozni, nagy tehetség, könnyű kézzel rajzol. Sikerült életre keltenie Lottit és Gáspárt, és a manót meg a tündért is. Azt is nagyon élveztem, hogy neki köszönhetően sokat tanultam a képregényírásról!

Volt persze néhány kép, aminél több kört kellett futnunk a véglegesítéshez, de ez így működik, ha sok információt szeretnénk közölni egyszerre. Szerintem a könyv nagy erénye, hogy mind szöveges, mind vizuális formában közvetíti az olvasó felé a tudnivalókat. Amikor ahhoz a részhez értünk, ahol a környezetvédelmi problémák és a világgazdaság kapcsolatáról van szó, különösen sokat kellett ötletelnünk, hiszen ez alapvetően nem gyerekkönyvbe illő téma. Végül kitaláltunk egy amolyan társasjátékot, ahol a manónk rosszalkodik. Szerintem elég jól sikerült, és ez az egyik kedvenc oldalpárom az „ábrándozós oldalpár” mellett, ahol az élhetőbb jövővel kapcsolatos ötleteket vesézzük ki. Ezek kezdetben komoly kihívást jelentettek mindkettőnknek, de minél nagyobb a kihívás, annál édesebb a siker.

– Mari: Haha (nevet), a társasjátéktól nagyon tartottam! Azt hiszem, ezt eléggé a végére hagytuk, és emlékszem, mennyire meglepett, amikor az első vázlatokról kiderült, hogy nem is olyan rosszak. Néha érdemes a végére hagyni a nehezebb feladatokat, hogy mire eljutunk odáig, az agyunk hátsó szegletében érlelhessük a koncepciót. Nekem is ez az egyik kedvenc oldalpárom.

A kiadó teljesen nyitott volt minden elszállt ötletünkre, és hagyta, hogy olyan könyvet készítsünk, amely tükröz minket. Különösen élveztem a gnóm és a tündér rajzolását. A főbb szereplőkről több vázlatot is készítettem, de ez a két figura szinte egyből a végleges formáját öltötte. Vicces, sose lehet tudni előre, az egyes figurák hogyan fognak kinézni a papíron.

Nagyon élveztem a közös munkát Laurával, és örülök, hogy még lesz lehetőségünk együtt dolgozni. Más országban élünk, úgyhogy sajnos nem volt lehetőségünk gyakran találkozni személyesen, de a technológiának hála így is zökkenőmentesen tudtunk együtt dolgozni. Sokat e-maileztünk és skype-oltunk!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük