Dr. Drexler Dóra: Senki nem szeret a rossz oldalon állni – avagy mennyire vonzó ma az ökogazdálkodás?

Az ökológiai egyensúlyról, annak változásairól, az ember felelősségéről és az agrárkutatások kihívásairól beszélgettünk Dr. Drexler Dórával, az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet (ÖMKi) ügyvezetőjével. A 2011-ben alakult műhely különlegessége, hogy ’élő laboratóriumokban’ dolgozik együtt magyar gazdálkodókkal, így mivel a kutatás valódi környezetben történik, az eredmények is a gyakorlatban jelennek meg.

Ma is vitatott a szakemberek körében, hogy az ember a legfőbb tényező-e az ökológiai egyensúly jól érzékelhető felborulásában. Ön hogyan látja ezt?

 A környezetünk mindig is változott, ezt tudjuk. De azt is látjuk, hogy nem ilyen gyors ütemben. Évmilliók alatt sem alakultak ki olyan extrémitások, mint az elmúlt 100 évben. Nem kételkedem abban, hogy a klímaváltozás, a biológiai sokféleség radikális csökkenése az emberi környezetterhelés hatására történik, és hogy tenni kell ellene a társadalmi berendezkedés, az ökológiai lábnyomunk szintjén. A természet olyan „alapszolgáltatásokat” nyújt az embernek, melyek nélkül nem is léteznénk. Az emberi beavatkozások azonban ma már mindenki számára érzékelhetően negatívan hatnak az ökoszisztémák szolgáltató képességére, így például a friss levegő, a tiszta ivóvíz, vagy a termékeny talaj mennyiségére, minőségére. Az, hogy milyen magas a tenger szintje, lehet-e termeszteni élelmiszert, van-e elég ivóvíz, az emberiség számára kulcsfontosságú. Az érdekünk az lenne, ha meg tudnánk maradni ezen a bolygón, de valójában ellene dolgozunk a környezetszennyezéssel, a természetes élőhelyek csökkentésével, az üvegház hatású gázok kibocsátásával.

Az agro ökoszisztémában milyen változásokat emelne ki az elmúlt évszázadra visszatekintve?

 Történt egy nagymértékű kemizálás. Nőtt a hatékonyság és a termelés biztonsága, de ezzel párhuzamosan hatalmas környezeti terhelés ment végbe. A hetvenes években, amikor itthon is dübörgött a nagyüzemi mezőgazdaság, az inputanyagokból (műtrágya, növényvédőszer) rengeteget használtak a TSZ-ek. Ez véget ért, és a kilencvenes évek elején feldarabolódott a birtokrendszer. Sokkal extenzívebbé vált a mezőgazdasági termelés. A környezeti terhelés visszaesett, de a hatékonyság is. Az elmúlt harminc évben ismét elindultunk a nagyobb hozamok, és ezzel együtt a nagyobb ökológiai lábnyom felé. Azzal a különbséggel, hogy ma már látjuk, hogy a környezeti terhelés komoly probléma, és igyekszünk megoldásokat találni a csökkentésére. Az agrárpolitikai célokban ma már fontos tényező a „közpénzért közjót” elv. Vagyis támogatásokat kap a mezőgazdaság, de nem azért, hogy még többet termeljünk még környezetszennyezőbben, hanem azért, hogy egészséges táplálékkal lássuk el az embereket, miközben megóvjuk a természetes élőhelyeket, építjük a termőtalajt, tisztán tartjuk a talajvizet, vagyis fenntartható módon gazdálkodunk a természet javaival. A hatékonyság tehát nem lehet a fenntarthatóság ellentéte, hanem a társa kell hogy legyen – ez nagy szemléletbeli változás.

A nagyüzemi termelési eljárások előtti időkben is terhelte a mezőgazdaság a környezetet.

Természetesen, de közel sem olyan mértékben, mint az úgynevezett „zöld forradalom” elterjedése után. Azért nem kedvelem, ha idealizáljuk a ’régi világot’, mert abban az időben gyakori volt az éhínség, az alultápláltság, és nem voltak ritkák az élelmiszer okozta megbetegedések sem. Például az anyarozs megfertőzte a gabonát, ami tömeges mérgezésekhez vezetett. Sem az élelmiszerellátás, sem a minőség nem volt folyamatosan biztonságos. Azt gondolom, ebben a tekintetben nem szabad elvitatni az iparosítási folyamat érdemeit. Nagy előrelépés volt a megfelelő élelmiszermennyiség garantált minőségű megtermelése. Ugyanakkor, ezzel párhuzamosan az ipari mezőgazdaság hátulütői is egyre inkább megmutatkoztak – elsősorban a környezetszennyezés formájában. Ma azt látjuk, hogy az emberek többsége igényli, hogy a megfelelő mennyiségű és minőségű élelem előállítása mellett a környezetünk is élhető, fenntartható maradjon.

Itthon milyen mértékben támogatja a fenntarthatóságot a társadalom? Egyáltalán: tudják széles körben Ön szerint, hogy mit jelent a fogalom?

Reprezentatív adataink nincsenek a magyar társadalom környezettudatosságáról, de azt látjuk, hogy például az ökológiai termények iránti társadalmi igény nőtt. Magyarországon még nem tartunk ott, mint mondjuk Németországban, Ausztriában vagy akár Csehországban, de a tendencia mindképp pozitív. Látszik a piaci adatok alapján, hogy növekszik a kereslet a fenntarthatóan előállított ökotermékekre. Ez a növekedés az európai átlagot tekintve meghaladja az évi 10 százalékos piacbővülést, ami azt jelenti, hogy az ökológiai gazdálkodásé a legdinamikusabban bővülő mezőgazdasági piac.

Érdekes megfigyelni, hogy milyen folyamatok segítik a biotermékek iránti kereslet fokozódását. Onnan indulunk, hogy kialakult egyfajta eltávolodás az élelmiszertermeléstől, hiszen a legtöbb ember nem gazdálkodik, a mezőgazdasági ismeretek pedig sokszor generációkkal ezelőtt elvesztek. Így általában csak fogyasztóként találkozunk az élelmiszerekkel.

Éppen ezért sokan nem tudják, hogy amit megvásárolnak, megesznek, az hogyan növekedett, mivel kezelték, etették, milyen feldolgozási folyamatokon ment keresztül. Lehet, hogy a nagymamától maradt  egy-egy kép a régi aratásról vagy disznóvágásról, de hogy a mai mezőgazdaságban a termelés mit jelent, azt a legtöbben nem tudják, és ezt nem is tanítják az általános iskolákban. Abban a pillanatban, hogy a fogyasztók számára újra látótérbe kerül, a megvásárolt árut hogyan állítják elő, erősödik az igény is, hogy a környezetet kímélő, fenntartható módon termeljünk. És ez az igény, a társadalmi megítélés, napjainkban egyre erősebben hat a gazdákra.

Aki ma egy kicsit is odafigyel a táplálkozására, annak megfordul a fejében, hogy miként, milyen eszközökkel és eljárásokkal állították elő azt, amit a tányérján lát. Ezek az információk egyre inkább elérhetők és átmennek a köztudatba, és erősítik a fenntartható, ökológiai gazdálkodást. Itthon ennek a folyamatnak az elején tartunk, de jó az irány. Növekszik a tudatosság, egyre többeket érdekel a téma. De látjuk EU-s szinten is, mert a támogatási rendszerben egyre erősebben megjelenik ez az állampolgári akarat. Ezt a gazdálkodók is felismerik, és változtatnak a korábbi technológiákon. Ahogy egyre inkább az ágazatra irányul a reflektor, mindenki egyre tudatosabb, és senki nem szeretne a rossz oldalon állni.

Korábban többször is nyilatkozta, hogy az itthon megtermelt biotermékek 80-90 százaléka exportba megy, miközben a hazai vásárlók 80 százalékban import árut vesznek. Hogyan lehet összehozni a vásárlót és a termelőt?

Igen, sajnos a hazai biotermények jelentős része nyerstermékként export piacokra kerül. Bár itthon is növekszik a vásárlói igény, behatárolja a lehetőségeket az, hogy az emberek hol tudnak hozzájutni hazai konyhakész bioáruhoz. Még mindig a heti biopiacokon és a gazdálkodói zöldségkosár rendszerekben a legnagyobb a hazai kínálat. De ezen a téren is változás figyelhető meg: az élelmiszer áruházak egyre gyakrabban keresnek hazai bio beszállítókat, követik a fogyasztói igényt. Ugyanis ma már az, hogy a termék származási helye Magyarország, érzékelhető vásárlói vonzerő jelent. Ez egy örvendetes irány, és mi is szorgalmazzuk. Amikor a kutatásunkból származó, hazai előállítású tájfajta paradicsom palántákkal bekerültünk egy áruházláncba, külön felhívták a figyelmünket, hogy mindenképp írjuk rá a termékre, hogy magyar, mert ez ma már fontos a vásárlóknak. A hazai bioterméknél pedig mi lehetne jobb?

Hogyan alakul a biotermelés aránya Magyarországon a konvencionálishoz képest?

Nemrég összesítettük a 2018-as statisztikát, és mintegy 210 000 hektárnyi ökoterületről tudunk beszámolni. Az ökogazdálkodáshoz nyújtott támogatások kapcsán 2020-ban pedig már 300 000 hektár várható. Ez öt százalék körüli arányt jelent az összes mezőgazdasági területhez képest, ami sokkal jobb, mint ahol 2015 előtt voltunk, 2004-2014 között ugyanis egy évtizedig stagnált a hazai ökoterületek növekedése. A mostani pozitív tendencia csak részben múlik a támogatottságon. Szerencsére 2017-2018-ban, pályázatok nélkül is látható volt a növekedés, bár jóval kisebb mértékben.

Lépjünk egy kicsit közelebb a hazai kutatás területéhez. Az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet 2011-ben alakult, több élő projektjük is van, az egyik legismertebb az On-Farm Hálózat, melyben gazdálkodókkal közösen dolgoznak gyakorlati kihívásokon, kérdéseken. Miért döntöttek a gyakorlat orientált kutatás mellett?

Ennek két oka van. Az egyik az, hogy lényegesnek tartottuk a hazai ökogazdaságokat a számukra fontos, alkalmazható ismeretekkel, termékpályákkal segíteni. Az on-farm kutatás, mint rendszer, pedig ebből a szempontból már sok országban bizonyított. A másik ok az volt, hogy induló kis kutatóhelyként, saját infrastruktúra nélkül a kitörési pontot a gazdákkal való szoros együttműködésben láttuk. Az on-farm kutatásaink alkalmazhatósága konkrét termékpálya-fejlesztések menetén érzékelhető talán legjobban. 2012-ben kezdtünk például hazai szőlőültetvényekben kutatásokat a régi, talajdegradáló mechanikai sorközművelés kiváltására.  A témafelvetés a tokaji Pendits pincészet vezetőjétől, Wille-Baumkauf Mártától jött, aki nemcsak az első tokaji biodinamikus gazdaság tulajdonosa, de a családi szőlészeteket képviselő Vindependent szervezet aktív tagja is. Egyeztetve a javaslatot több termelővel, elindítottuk a kutatást, amelyben olyan megoldást kerestünk, amely védi a talajt, fokozza a biodiverzitást, segíti a gyomszabályozást, és a hazai adottságokhoz illő, a szőlészeti technológiába könnyen beilleszthető. Elkezdtünk tehát dolgozni egy sokfajú magkeverék fejlesztésén.

Dr. Donkó Ádám kollégám vezetésével több mint 25 hazai szőlészetben teszteltük országszerte a kísérleti keverékeinket, a botanikai felvételezésben szoros együttműködésben a Debreceni Egyetem Ökológiai Tanszékével; 5 év után alakult ki egy optimalizált magkeverék. Évelő, és nem túl magasra növő fajokat választottunk ki, melyeknek jó a borítottsága, változatos a gyökeresedési típusa, így hozzájárulnak a talajtömörödés csökkentéséhez, több évig fennmaradnak, bírják a taposást, a traktorjárást, és adott esetben még a soraljba is be tudnak kúszni, tehát ott sem kell a gyomirtással foglalkozni.

A pillangós fajok ezen kívül nitrogénnel is dúsítják a talajt, fokozzák annak termékenységét. A keverék receptúráját átadtuk egy vetőmag forgalmazó cégnek, és 2018-tól piacra is került az új keverék. De a kutatás során a kereskedelmi forgalomban már kapható, kontrollként használt magkeverék forgalmazóival is megosztottuk javaslatainkat, így ők is javítottak saját receptúrájukon.

Tehát nagyjából 6 évet ölelt fel az, hogy egy kutatási ötletből egy konkrét termék és egy széles körben alkalmazható technológia alakuljon ki. Mára a magkeveréket szerencsére több mint 60-70 szőlészetben vezették be országszerte.

A másik On-Farm Hálózatban megvalósított projektünk a paradicsom tájfajták vizsgálata volt ökológiai termesztésben. A kutatás kezdetekor, 2012-ben annyit tudtunk a tájfajta paradicsomokról, hogy a tápiószelei génbank őrizte meg őket, miután a köztermesztésből az iparosodó mezőgazdaság hatására a ’60-as, ’70-es években eltűntek. A tájfajtákról azt kell tudni, hogy a professzionális nemesítés előtti időkből származnak, a gazdák válogatták és tartották fenn őket generációkon át. Genetikailag ezért nem olyan homogének, mint a regisztrált modern fajták, vagy főleg a hibridek, melyek ma az áruházakban kapható paradicsomok zömét adják. Az volt az elsődleges felvetésünk, hogy kihozzunk a génbankból a tételeket, és megnézzük, melyek termeszthetőek jól öko körülmények között még ma is. Azt gondoltuk, hogy ha genetikai sokféleségük miatt a tájfajtáknak nagy a plaszticitásuk, akkor jó eséllyel találunk olyat köztük, ami a mostani klimatikus és növényvédelmi kockázatokhoz is adaptálódik a különböző termőhelyeken.

2012-2016 között Cseperkálóné Mirek Barbara kolléganőm vezetésével több mint 35 tájfajtát vizsgáltunk meg 28 együttműködő gazdaságban. 2015 és 2017 között, a Szent István Egyetem Növényvédelmi Intézetével együttműködésben 10 tájfajtát kisparcellás kísérletben is tanulmányoztak hallgatók Tahitótfalun és Szigetmonostoron. A nyers és a feldolgozott termékekről a termelőktől és a fogyasztóktól, de a gasztronómia szereplőitől is gyűjtöttünk be véleményeket. Végül, mindent összesítve, hat olyan paradicsom tájfajtára szűkítettük le a kört, melyek hozamban és termeszthetőségben összevethetők a kereskedelmi fajtákkal, nem okoz nekik az átlagosnál nagyobb problémát az új kártevők vagy kórokozók jelenléte, ráadásul változatos a színük, az alakjuk és különleges az ízük.

Ugyanakkor azt is láttuk, hogy ezek a tájfajták az intenzív üzemi termesztésben nem hasznosíthatóak, mert például nincs meg bennük az a ’long shelf-life’ gén, ami a modern hibridekben megtalálható, és ami hosszú hetekig eltarthatóvá teszi őket. A tájfajta paradicsom kis túlzással azt az 50 métert bírja ki, amíg begyalogol az ember a kertből a konyhába, és ezt az utat követően is célszerű őket rövid időn belül elfogyasztani, feldolgozni. Ezért termesztésüket elsősorban a házi kerteseknek ajánljuk. A célunk az volt, hogy vissza tudjuk adni újra a tájfajták által képviselt diverzitást az étkezéskultúrába, visszahozzuk ezeket az ízletes, változatos növényeket a házikerti művelésbe. Úgy tűnik, sikerült, idén már egy országos áruházlánc termékpalettáján is megjelentek tájfajta öko palántáink, és több gasztronómiai portál is méltatta termésüket. De legkedvesebb számunkra talán mégis a sok pozitív visszajelzés volt a palántákat kipróbáló, lelkes és elégedett kertművelőtől.

Az ősgabonákkal kapcsolatos kutatások hol tartanak?

Az ősgabonák közül a tönkével (ősdurum) és az alakorral (ősbúza) foglalkozunk. Magyarországon eleddig egyetlen ökológiai nemesítési program létezik, ez Martonvásáron néhai Kovács Géza alakor és tönke nemesítése. Az ő munkájából születtek regisztrált öko nemesítésű ősgabonafajták – ami kuriózum hazai és nemzetközi viszonylatban is. Elhatároztuk, hogy bevonjuk az ősgabonákat az On-Farm Hálózatba, ismerjék meg őket jobban a gazdák és a pékek. 2015-től azután a Diversifood nevű, az EU által támogatott kutatási projektünkben adódott a lehetőség, hogy tönke és alakor tájfajtákat kapjunk különböző civil génbankoktól, hogy megvizsgáljuk, mennyire termeszthetők Magyarországon. Először kisparcellás kísérleteket végeztünk a Nyíregyházi Kutatóintézettel együttműködésben.

Megfigyeltük a tételek alkalmazkodóképességét, hogy kibírják-e például a hazai telet, vizsgáltuk a gyomelnyomó képességüket, és a nyírségi homok kedvezőtlen hatásaival szembeni toleranciájukat. Tavaly már volt annyi eredményünk és vetőmagunk is, hogy ki tudtuk adni gazdákhoz az arra érdemesnek talált tételeket, és idén ősszel már még több helyszínen elvetették a tájfajta ősgabonákat. Eközben persze, ahogyan az On-Farm Hálózatban az megszokott, vizsgáljuk a terméshozamot és a beltartalmi paramétereket (fehérje, sikér, esésszám), de a felhasználhatóságot is. Szervezünk gazda-molnár-pék találkozókat, amelyek a termelőket és a termékpálya többi szereplőjét próbálják összehozni egymással.

Az interaktív együttműködés a gazdákkal nyilván alkalmat ad arra, hogy beszámoljanak az aktuális változásokról, a klímaváltozás hozta problémákról. Miket lehet érzékelni, és mire lehet számítani?

Vannak olyan növényfajok, amelyek már nem érzik jól magukat a hazai klimatikus viszonyok között. Említhetném például a málnát vagy az egrest. A nógrádi málnaültetvények mára vagy megszűntek, vagy csak jóval kisebb területen vannak jelen – és nem csak a kultúra kézimunka igénye miatt. Látható tehát, hogy bizonyos növények kikopnak a hazai termesztésből. Melegszik az éghajlat, invazív fajok érkeznek, mint például a zöld vándorpoloska, vagy a szőlőtermesztés végzetes betegség terjesztője, az amerikai szőlőkabóca, amely ugyancsak elszaporodott, lassan országszerte. Fel kell készülni arra, hogy további új kórokozók, kártevők jelennek meg. Ez a közeljövő egyik nagy kihívása.

Ezekre az ökológiai gazdálkodásban hogyan tudnak felkészülni?

Mi nem használunk szintetikus növényvédőszereket, ezért nehezebb. A gombás betegségeket kénnel és rézzel kezeljük, de vannak a rezet kiváltó készítményeink is: például idén egy tagatóz alapú szert teszteltünk, ami egy ritka természetes cukorféleség, baktericid és fungicid hatással. Illetve léteznek olyan rovarölő szerek is, amelyek természetes hatóanyagúak, ilyen a Neem fa kivonata, vagy a dalmát piretrum virágból nyert természetes piretrin. Ezen kívül az ökológiai gazdálkodás elsősorban a megelőzésre törekszik, vagyis a növényeket igyekszünk a lehető legjobb kondícióban tartani szerves tápanyag utánpótlással, vetésforgó alkalmazásával, ellenállóságot fokozó, természetes hatóanyagú kezelésekkel, hogy minél kevésbé legyenek támadhatók a kórokozók és kártevők által. De részt veszünk például olyan kutatásban is, ahol egyik partnerünk az amerikai szőlőkabóca szaporodási ciklusát a kabócák rezgés-alapú kommunikációjának zavarásával akadályozza meg. A konvencionális mezőgazdaság és annak világa már kitermelte saját eszközeit, amik abban a rendszerben és logika szerint jól működnek – erős környezeti-egészségügyi mellékhatásokkal. Az ökológiai gazdálkodás olyan terület – és ezért is érdekes a kutatása –, aminek célja a gazdasági hatékonyság mellett a fenntarthatóság, és az eszköztárán e logika mentén még jócskán lehet dolgozni.

***

Dr. Drexler Dóra első diplomáját tájépítészmérnökként szerezte a volt Kertészeti Egyetem Tájtervezési és Területfejlesztési Tanszékén. Doktori fokozatát a Technische Universität München tájökológia tanszékén érte el. 2010-ben pályázott a svájci Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet (FiBL) által kiírt projektvezetői feladatra, amely lehetővé tette számára a hazai Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet (ÖMKi) létrehozását. Megalapítása óta, 2011-től vezeti az ÖMKi-t, amely jelenleg 15 fővel dolgozik hazai és nemzetközi kutatási projekteken. 2017-ben tanulmányait növényorvosi diplomával egészítette ki. Két kisgyermeke van, akiket igyekszik ökotudatosan nevelni és táplálni.

Fotók: ÖMKi