A szentimentális kertépítészet egyik remekműve volt a pesti Orczy-kert (I. rész)

A ma ismert Orczy-kert területén közel kétszázhúsz éve a pfalzi hercegi uradalom főkertészének, Petri Bernhardnak tervei nyomán egy vadregényes park, egy minden részletében izgalmas angolkert született, amely tömegeket vonzott Magyarországra a XIX. század során. Írók, költők gyűjtöttek ihletet fái alatt, és nem feledkezhetünk meg Pest-Buda lakosságáról sem, aki az otthonának tekintette a szomorúfűzekkel, dombokkal és ligetekkel ékesített parkot. A század végére az Orczy-kert patrónusai lassan elfogytak, földjén üzemek, utcák, barakkok nyíltak, s a gondatlan kezek néhány évtized alatt felülírták az angolpark szépen ívelő történetét.

Az Orczy-kert helyén elterülő földek kiárusításáról tömören, ám annál szemléletesebben tudósít a korszak riportere: „Dobra került három, egymás melletti, hasznavehetetlen, sivár puszta — túl a városfalain — ahol a táj alig különbözik a falutól. A z érdeklődés minimális, olcsón is jut hozzá a pesti poétává szelídült nyugalmazott öreg katona, Mária Terézia volt tábornoka, Orczy Lőrinc báró. ”

Nos, az Üllői út mentén húzódó három majorság valóban nem képviselt túl nagy értéket a XVIII. század derekán. Kívül esett Pest központján, ezért sem a gazdaság, sem az ipar nem vetette meg a lábát a környéken az idő tájt.

A poros-sáros, elhanyagolt Üllői úton a kocsik és a lovak is nehezen közlekedtek, így az építkezők messzire elkerülték a területet. Báró Orczy Lőrinc (1718—1789) tábornok, művészetpártoló, egyszersmind poéta, mégis fantáziát látott a birtokokban, így 1783-ban a Schopek családnak ötezer forintot és négy lovat adott huszonötezer négyszögöles telkükért. Majd egy esztendővel később Bobics Imre nyolcezer négyszögöles portájáért 750 forintot, míg a szomszédos, harmincezer négyszögöles majorságért Pest városának 1300 forintot fizetett.

A századfordulóra a báró egyesíttette, majd kitisztíttatta a földeket. Csupán az utoljára megvásárolt területet hagyta érintetlenül, mivel az erdő vadászatra, a tó halászatra, a séta tér magányos barangolásokra adott alkalmat. S ott volt még a kastély is, ahol az öreg tábornok új otthonára lelt. Orczy művelt, kifinomult, jó ízlésű, irodalomkedvelő ember volt. A táj és a környezet ihletadó forrást hozott számára, így cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy úgy döntött: az egész birtokot testi-lelki felüdülése, pihenése szolgálatába állítja. Korabeli források szerint a házigazda már az első tavaszon vendégek tucatjait fogadta. Esténként éneklő-táncoló emberektől hemzsegő kertet láthatott az, aki arra járt. A szórakozni vágyók muzsikusokat és nőket hozattak.

Sőt némelyek még a szakácsukat is magukkal vitték, hogy az tudományát a szabadban is bemutathassa. A vendégek kártyáztak, halásztak, vadásztak, táncoltak, szerencsejátékokat játszottak vagy éppen — ha alkotó társaság verődött össze — műveiket olvasták fel egymásnak. Ez a színes, minden ízében izgalmas hely hamarosan a pest-budai értelmiség egyik kedvenc törzshelyévé lépett elő. Kazinczy, TelekyJózsef, Barcsay és Ányos Pál is megfordult Orczy portáján. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a látogatók egy része nem éppen baráti szándékkal érkezett: sokan ékelődtek a bárón, aki a „szerencsés vásárt” kötötte. Dalokat, vicceket, verseket, ügyefogyott rímeket költöttek a pipogya házigazdáról, aki értéktelen földkupacokra pazarolta vagyonát. Az egyik versike miatt a tábornok revansot vett „ellenfelén”. A fiatal urat párbajra hívta ki, a helyszínt maga jelölte meg. A művész meg is érkezett az adott időben.

A felek a párbaj szabályai szerint jártak el, majd Orczy Lőrinc a fiatalemberre emelte fegyverét. A pisztoly elsült, az égből pedig tojások hullottak a rímkovács fejére. A báró kacagva fogta a hasát, hiszen terve sikerült! Ellenfelét ugyanis egy madárfészek alá állította, a fészket és a ravaszt pedig egy vékony madzaggal összekötötte. Így amikor lőtt, a fészek megbillent, és a sértegető fejére pottyantotta a tojásokat. Ha egy csepp fantázia is csörgedezett volna Orczy valamely gúnyolójában, talán megsejtenek egy keveset abból, ami a társaság egy tagjának, a báró kisebbik fiának, Orczy Lászlónak (1750—1807) lelki szemei előtt akkorra már bizonyosan kirajzolódott. Tervei megvalósítására hamarosan lehetősége is nyílt. A báró épphogy belakta birodalmát, hetvenegy éves korában elhunyt.

A birtokot másodszülött gyermeke örökölte; elhivatottabb kezekbe nem is kerülhetett volna ez a föld. Orczy Lászlóban tovább élt apja jó ízlése, természetszeretete, így a „kietlen pesti pusztán” egy akkor divatos vállalkozásba kezdett. Angliában Lord Bacon, majd később Saftesbury nyomdokán új irányzat született. Az ódivatú, geometrikus pontosságú barokk franciakertek helyett vadregényes parkok, úgynevezett tájképi kertek jöttek létre. Új funkciója szerint a kert immár nem díszlet, hanem élettér lett. A séta, az egyedüllét vagy éppen az együttlét színtere. Egy hely, amely gondolkodásra, elmélyülésre szólította a látogatót.

A századvég embere már nem pusztán esztétikai élményt, hanem érzelmeket várt a kertektől, s ehhez eszközöket is talált: a kanyargó séta- utak, tavak, patakok, romok, remetelakok, görögtemplomok, parasztházak mind azt a célt szolgálták, hogy „a természetes, erkölcsileg romlatlan életet szenvelgő dámákat és urakat” minél meghittebb, bensőségesebb környezet vegye körül. Az új divat hamarosan elhagyta Anglia határait. Orczy László arisztokrata barátaitól hallott először a hazánkban tevékenykedő Petri Bernhardról, a pfalzi hercegi uradalom főkertészéről. 1794-ben őt kérte fel, hogy pesti telkéből paradicsomi szépségű parkot varázsoljon. Bernhard háromszázezer facsemetével ültettette be a földet, ám a növények még abban az évben az utolsó szálig kiégtek. Az ismerősök óvatosságra intették Orczyt.

De semmi sem téríthette el szándékától, s újból betelepíttette a területet — immár sikerrel. Sajnos, nem tudjuk, hogy pontosan milyen növények is vetették meg gyökereiket. Erről az „apróságról” a tervező sem tudósít, noha naplójában részletesen ír a pesti angol kertről. „Egy liget, amelynek elrendezése és változatos színezete a természet és a jó ízlés szabályai szerint készült, s ennélfogva éppúgy gyönyörködteti a szemet, mint virágainak illatával felüdíti a szaglóérzéket, arra csábítja a sétálót, hogy az utat tovább kövesse…

Nyitókép: Park részlet/Budapest:Divald és Monostory, 1921  Forrás: FSZEK Budapest Gyűjetmény

(Folytatjuk)

Felhasznált irodalom:

Gombos Zoltán a Régi kertek Pesten és Budán