A hulladékpiramis csúcsán majd egyáltalán nem termelünk szemetet – de hogyan jutunk el oda?

Noha már Athénban az ókori görögök is tudták, hogy a szemetet össze kell gyűjteni, és kezdeni kell valamit a hulladékkal, az egyéni felelősség kérdése máig nyitott. Ezt mutatja az a néhány napja megjelent hír is, miszerint hazánkban a lakosság 49 százaléka a gazdaság szereplőitől és a politikai döntéshozóktól vár megoldást a környezetvédelmi problémákra, és csak 36 százalékuk érzi a személyes felelősség súlyát. Dr. Sápi Andrással, a Szegedi Tudományegyetem Alkalmazott és Környezeti Kémiai Tanszékének adjunktusával arról beszélgettünk, hogy mik a feladatok az egyén és a rendszer szintjén, illetve hol tart ma Magyarország a hulladékkezelésben. Azt is megnéztük, mi volt a lakossági kukákban a kilencvenes években, és mit dobunk ki ma a hétköznapokban.

– Környezetvédelmi szempontból kiemelten fontos a szelektív gyűjtés, de még mindig van egy olyan általános attitűd, hogy ’mit számít az én szemetem a globális hulladék-felhalmozódáshoz képest’. Számos kritika éri a hulladékgazdálkodási rendszereket, hogy nem ösztönzik megfelelően a lakosságot, ezért rossz a hazai hulladékhelyzet.

– Tény, hogy az ember mindig a könnyebb utat keresi, akkor is, ha az őt körülvevő szemétről van szó. De a hazai hulladékprobléma leginkább abból adódik, hogy Magyarország 25 évvel le van maradva a hulladékszabályozás terén. Noha ez az EU egyik legrégebbi területe, hiszen 1975 óta van hatályban olyan keretjogszabály, ami ennek a hátterét felépítette – mondja Dr. Sápi András. – Mivel később kapcsolódtunk az EU-hoz, így később kapcsolódtunk a normatívákhoz is. Ezt a negyedévszázados lemaradást nem lehet könnyedén behozni, de az látható, hogy jól haladunk.

– A hulladékhierarchia szerint az lenne a cél, hogy megelőzzük a hulladék keletkezését. Ehhez képest a hulladékpiramis alsó foka a szemét lerakása vagy ártalmatlanítása bevett gyakorlat világszerte.

– Nézze, a hulladéklerakást, a deponálást, jó lenne elkerülni. A deponálókkal az a baj, hogy a letett szemét esetében nagyon kevés az újrahasznosítási lehetőség, masszívan áll az adott területen. Magyarországon korábban nagyon sok, kisebb lerakó volt, településenként üzemeltek, majd a 2010-es évek elejétől ezeket központosították. Ma hulladék-udvarok vannak, ahonnan beviszik a 40 központi telepre, rekultivált hulladéklerakóba a kommunális szemetet. Itthon évtizedeken keresztül a kommunális hulladék 80 százaléka bekerült a lerakókba, ez ma 60 százalékra csökkent. Svédországban egyáltalán nincs lerakás, újrahasznosítják a szemetet.

– Gyakran tiltakozik a lakosság, amikor a települése közelében hulladékkezelő telepet vagy lerakót akarnak kialakítani. Elmagyarázná, hogyan működik egy rekultivált hulladéklerakó?

– Többféle rendszer van, a legelterjedtebb a teknő kialakítása. A felületére egy lezáró szigetelőréteget (fóliát) helyeznek, amit alatta szenzorokkal monitoroznak, az esetleges sérüléseket figyelik. A védőrétegre kezdik el felépíteni a hulladékot, majd miután megtelt, lezárják – amire ugyancsak többféle megoldás lehet. A környezettől szeparált rendszert úgy kell kialakítani, és ez az egyik legfontosabb szempont, hogy a keletkező csurgalékvíz és a hulladék-gázok ne tudjanak eltávozni. A szilárdhulladék nedvességtartalmából és a lerakókra hulló csapadékból ugyanis csurgalékvíz jön létre. Megfelelő rendszerrel ezt el kell vezetni, és úgy kell kezelni, mint a szennyvizet. Ám ez a szennyvíz iszapot ad, amit el lehet égetni. Direkt gázcsövekkel hálózzák be a lezárt lerakót, amiből rengeteg metán nyerhető. Ez a főként metánból és szén-dioxidból álló elegy a depónia gáz, aminek az égetéséből elektromos áramot és / vagy meleg vizet lehet nyerni.

– A hulladékégetésnek – ami a piramison az utolsó előtti helyen szerepel –gyakran a lerakással megegyező a megítélése környezetvédelmi szempontból.

– Igen, a hulladékégetőkből származó füstgáz dioxint, nehézfémeket, nitrogén-oxidokat, koromszemcséket és számos illékony vegyületeket tartalmaz. Ezeket a rendszereket monitorozzák, a veszélyes anyagok egy részét kiszűrik, leválasztják. Egész komplexum dolgozik azon, hogy tiszta füstgáz lépjen ki az égetőből. Ezek a megfelelő kezelés és monitorozás miatt kicsiny környezetterhelést jelentenek. Tehát az égetés lehet hasznosítás is, ha energiát nyernek vele. Visszautalva Svédországra, ott az égetőkön keresztül a lakosság teljes energiaigényét fedezik, és a füstgázkezelést is sikerült hatékonyan megoldaniuk. Magyarországon egyetlen kommunális hulladékégető van, Budapesten. A veszélyes hulladékokat külön égetik, ilyen üzem van például Dorogon.

– Hogyan változott a szemét összetétele az elmúlt évtizedekben vagy akár évszázadban?

– 1930-ból van egy korai adatunk, akkor a háztartási hulladék 56 százaléka volt por és hamu, 15 százaléka papír, 13 százaléka szerves anyag, majd fém, üveg, textil következett. 1990-ben a listát a papírhulladék vezette 30 százalékkal, 20 százalék volt a szerves anyag. A maradék 50 százalékban a legtöbb a fém, majd az üveg, műanyag, textil csökkenő mértékben. 2005-ben egy háztartási szemetesben 46 százaléknyi ételhulladék volt, 16 százalék a papír aránya, ezt követi a hamu és a homok 10 százalékkal, majd üveg, műanyag textil, fém, egyéb. Az arányok és mennyiségek napjainkban változatlanok. Az mindenképpen megfigyelhető, hogy a műanyagok a megjelenésüket követően, a hatvanas évektől, kiugró mértékben kerültek a kukákba.

– Noha éppen a műanyag jelent egy alapvető problémaforrást. 400-500 évig is megmarad a környezetben, például a vadlerakókban. Ön hogyan látja, mennyire hatékony módszer a műanyag újrahasznosítása?

– Sok termék esetében működik, de azért figyelembe kell venni a piszkos keverék hulladékokat is, amik a legnagyobb mennyiségben előfordulhatnak. Az újrahasznosított műanyagra ugyanakkor nincs állami támogatás. Ugyanúgy ki kell fizetni a környezetvédelmi díjat, mint amikor ’sima’ műanyagot használ valaki. Ez így nagyon költséges, szinte azt mondhatom, hogy drágább újrahasznosított műanyaggal dolgozni. Az újrahasznosítás, mint eljárás is költséges, a műanyagot fel kell melegíteni, füstöl, a dolgozók veszélyben vannak, nehéz beállítani a szerszámokat, könnyen tönkremennek. Egy cégnek, akármilyen fontos is a környezet, ez nyűg és plusz költség.

Ha valóban hatékonyan ki akarjuk kerülni a szemét termelődését, akkor az újrahasználat is jó megoldás, de nem mindig egyszerű. Az azért egy megfigyelhető tendencia, hogy a vállalatok jelentős része ma már arra törekszik, hogy minél kevesebb anyagot használjon fel a gyártáshoz. Ez pedig a piramis csúcsa fele mutat. Hozzáteszem, a hulladékgazdálkodásban, így a hasznosításban is nagyon sok pénz van. Ha valakinek megéri anyagilag, akkor lesz csak tudatos a hulladék kezelésében. Például ha áramot készít a szemétből. A vállalatokkal olykor az a gond, hogy sokszor egyszerűbb bírságot fizetniük, mint kezelniük a szemetet.

És azért azt is látni kell, hogy az ipar által termelt mennyiséghez képest elenyésző a kommunális hulladék mértéke. Ami biztos, hogy magánszemélyként mi megoldhatjuk az újrahasználatot, azt, hogy ne termeljünk szemetet. Sok a jó kezdeményezés is. Szegeden például működik egy ökokör, nagyon tudatosak, felkészültek a tagok; ezek a szerveződések jók és fontosak. Ahogyan a környezettudatos nevelés is. Egyenként begyűjteni vagy felszedni minden szemetet látszólag irreális megoldás, de tapasztaljuk: sok helyen fellélegzik a természet egy-egy ilyen sikeres kezdeményezés után.

 

Dr. Sápi András: a Szegedi Tudományegyetem Alkalmazott és Környezeti Kémiai Tanszékének adjunktusa, három ikergyermek édesapja, felesége környezetkutató. Gyermekeit környezetvédelemre és környezettudatosságra neveli, rendszeresen tisztítják a Szeged közeli kiserdőket.

Ábrák: Dr. Sápri András / saját

Nyitókép: Unsplash

About The Author