Merre volt Matula kunyhója?

„Nem félek még egy természetrajz tanár kritikájától sem, mert amit leírok, abban soha nincs természetrajzi tévedés, nincs benne mese. Egyetlen állat sem tesz olyat, ami nem természetéből adódik” – nyilatkozta Fekete István 1966-ban történeteiről. Tüskevár című ifjúsági regénye és az abból készült televíziós sorozat annak idején olyan országos siker volt, hogy a kis-balatoni településeken legendák kaptak szárnyra Matula személyéről, vagy akár a helyszínekről. Ezt szerzőnk is megjegyzi, aki egy kis-balatoni faluban töltötte gyerekkora jórészét, ahol többen tudni vélték, merre van a Matula-kunyhó. Fekete Istvánnak 2020-ban kettős évfordulója van: 120 éve született és 50 évvel ezelőtt hunyt el.

 

Vörsön, a Kis-Balaton keleti szegletében töltöttem gyerekkorom egy részét, ahol akkor még, a nyolcvanas évek közepén-végén legendák övezték Matula kunyhóját. Van a faluban egy halastó, mellette állt egy kalyiba, és anyám mindig azt mondta, hogy ez az a kalyiba, a Matula bácsié, ahova Tutajos érkezett,  miután a szülők elküldték a Kis-Balatonra nyaralni. Megközelíteni nem mertük, mert egy rozoga híd vezetett oda, de a sorozatot néha elcsíptem a tévében, és nem stimmelt sem a ‘ház’, sem a környék. 

Vörsi barátaink másként tudták, szerintük az Új-árok után (ide jártunk naponta úszni, a Marót-völgyi csatorna egy szaksza), a Máriaasszony-sziget fele van Matula háza, a mocsárvilágban, ahol egyébként a régészeti feltárások szerint a legkorábbi neolitikum óta szinte minden korszak emlékanyaga megtalálható.

A nád Vörs határában éppen úgy hajlott, a vízperem is olyan titokzatos volt, mint a regényben. Egyébként éppen ez a metszően pontos természetábrázolás az, ami ma is aktuálissá és állandóan újraolvasandóvá teszi az írót.

Fekete István nagyon jól ismerte azt, amiről írt. Napokat töltött el a természetben, de sosem akarta megbolygatni. Véteknek nevezte az ember beavatkozását. 

Egy idő eltelt, mire kénytelen voltam belátni, hogy Matula kunyhójának egyetlen pontos helyszíne a regény maga. Vörsön is ott van a berek, az a berek. A Kis-Balatoné. Csak éppen a bereknek egy másik szakasza, nem az, ahol Fekete a feljegyzéseit készítette. Az író Fenékpusztán, a Diás-szigeten élt, itt figyelte meg a hely természetrajzát, de Vörsre járt imádkozni, a település barokk templomába. 

 

Fekete István a megyében, a somogyi Göllén született 1900. január 25-én. Az elemi iskola első négy osztályát itt végezte, és alapvetés maradt az, hogy az erdők-mezők-nádasok világában érzi igazán jól magát. Családja 1910-ben Kaposvárra költözött, majd 1917-ben besorozták katonának. A mosonmagyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémiárán 1926-ban végzett. Ebben az évben ismerkedett meg feleségével Piller Edittel, két gyerekük lett: István és Edit. (Fia 1956 után Chicagóba emigrált. A két évvel idősebb Edit a szülőkkel maradt: szeretett táncolni, szerette a társasági életet. Meglepte a környezetét, amikor 18 éves korában, az érettségi után a Sacré Coeur apácarendbe állt. Fekete Edith Ausztriában, és a Vorarlberg tartományban lévő Bregenzben élt. Bécsben árvaházat is építtetett.)

Fekete nem íróként, hanem mezőgazdászként szerezett először országos nevet. Ajkán vezető gazdatiszt lett, és mind a növénytermesztés, mind az állattenyésztés terén számos értékes kutatást jegyzett. Irodalmi pályafutása is itt indult.

Első megfigyeléseit a Nimród vadászújság szerkesztője, Kittenberger Kálmán változtatás nélkül közölte. 1936-ban a Gárdonyi Géza Társaság történelmi regénypályázatára írta meg A koppányi aga testamentumát. Első könyve a pályázat első díját kapta. Országos írói hírneve ekkor kezdődött. 

Miután a családjával 1941-ben a Budapestre költözött, a Földművelésügyi Minisztériumban kapott állást, emellett elbeszéléseket, regényeket, színdarabokat és forgatókönyveket írt. Vagyis korántsem csak ifjúsági regényíró volt, mint ahogyan az utókor leginkább emlékszik rá; a legkülönbözőbb szépirodalmi műfajokban alkotott. Második könyve a vörös terrort megörökítő Zsellérek volt, amit 1946-ban betiltottak, az írót pedig jó időre mellőzték.

Egy 1966-ban adott rádióinterjúban ezt mondja történetei hitelessége kapcsán:

„Nemcsak a gyerekeknek, a felnőtteknek is szeretek írni. Nem félek még egy természetrajz tanár kritikájától sem, mert amit leírok, abban soha nincs természetrajzi tévedés, nincs benne mese. Egy állat sem tesz olyat, ami nem természetéből adódik”.

Azt is hozzá tette, hogy a valóság leírása nem árt sem a novellának, sem a mesének. „A gyerek rászokik arra, hogy ne ruházza fel emberi tulajdonságokkal az állatokat. Hiszen az állati viselkedés is legalább ugyanolyan érdekes. Az állat nem mondja el az örömét, de minden cselekedetén látszik, hogy örül, bánata van ideges, fél. Ezt észre lehet venni a mozdulatain, a megfigyelés során előfordul minden tulajdonság”.

 

Fekete István vadászott, több előadást is tartott, például a vadászok etikájáról. Ám 1966-ban a vadászatól már így nyilatkozott: „én majdnem egész napokat, sőt heteket töltöttem el az állatok megfigyelésével (…) Ott volt a fegyver megfigyelés közben, ha jó őzbak jön, meglőhettem volna, vagy a vaddisznót is, de nem ez volt érdekes benne, inkább az, hogy mit, hogyan, miért csinálnak. Kíváncsi voltam egy vaddisznóra, amikor a kismalacait viszi, az anyának a végtelen türelmére. Ezek olyan csodálatosak, hogy kinek jutna eszébe olyankor a puska. Nagyon szeretek vadászni, de lekopott rólam az a mindenáron való lövöldözés. Annak is nagy részét (ti. vadászat) a megfigyelések töltötték ki”.

1957-ben aztán megjelent a Tüskevár, aminek először a ‘Matula iskolája’ címet adta az író. A dombóvári Fekete István múzeum igazgatójának mondta el az özvegye, hogy azért változtatott, mert férje az ’56-os események után az orosz csapatok “körme alá akart tüskét szúrni” ezzel a címmel, így emlékezett meg a forradalomról. 

A könyv akkora siker volt, hogy 1966-ban sorozatot forgattak belőle.

Bár a jeleneteket kisebb részben Sármelléken, és leginkább a ráckevei Duna-ág közében vették fel, sokan valóságosnak hitték Matula bácsi és kunyhója létezését. A 24.hu például több olvasói levelet is idéz erről. 

Ezt írta a Magyar Nemzet 1967-ben az olvasók megnyugtatására:

“Kíváncsiak és regényes kalandozók keringenek a védett Kis-Balaton bejáratánál, s hol kijátszani szeretnék az őröket, hol pedig kérvénnyel fordulnak főhatóságokhoz, hogy elevenen is láthassák Matula bácsit, beszélhessenek vele, bebújhassanak kunyhójába, s költhessenek el jóízű halpaprikást. A játék sikeresnek bizonyult, a nézők a mesét ismét összekeverték a valósággal, mint már annyiszor; ragaszkodnak az illúzióhoz, számukra Matula bácsi eleven valóság, nem költött alak. (…) Matula bácsi nem él, kunyhója sincs; alakjával még a maga gyermekkorában találkozott az író, valahol Somogy országban, s onnan plántálta át képzeletében a nádasok országába. A libbenő kócsagokat pedig évekig tartó művészi munkával Tildy Zoltán fotografálta — míg egyszer aztán a rendező ötletéből játékfilm részeivé is váltak.”

Arra is kérték a Kis-Balatonhoz levándorlókat, hogy ne zaklassák a madárvilágot, hiszen egyébként éppen a madarak nyugalma miatt nem a regény szerinti helyszínen forgatták a filmet.

Fekete Istvánnak emlékhelyet nyitottak Fenékpusztán a Diás-szigeten, és Matula kunyhót is építettek azóta.

Nyitókép: MTI / Archívum

Ruff Edina