Tarra vágnak idős fákból álló erdőket – százötven éve tart a brutalitás

Mi lehet károsabb természetvédelmi és erkölcsi szempontból, mint törvénytelen módon tarra vágni egy idős fákból álló erdőt  növény- és állatfajok ezreinek, köztük a fekete gólyának élőhelyét? – teszik fel a kérdést a WWF Magyarország szakemberei.

Van ennél amorálisabb is: ugyanezt megtenni sok ilyen erdővel, törvényes keretek között, másfél évszázadon át. Legutóbb például Tiszaugon, a tiszazugi falvak egyikében vágtak tarra idős ártéri erdőrészeket. Először januárban egy nyárfajokból álló erdőt, majd aztán augsztusban, amikoris az Országos Vízügyi Főigazgatóságnak dolgozó alvállalkozó közel 100 éves erdőrészletet irtott ki Tiszaugnál, védett, állami erdőterületen.

A valódi felelősségre vonás pedig elmaradt. 

A megcsonkított Alföld

„Képzeljük el, hogy a világ legnagyobb egybefüggő, az Amazonas folyót kísérő trópusi erdősége 95%-ban eltűnik a szándékosan gyújtott tüzek nyomán, és a helyén szinte mindenhol mezőgazdasági kultúrák és faültetvények jelennek meg. Színes papagájokat, kolibriket itt-ott látni még, jaguárt már mutatóban sem” – írják összefoglalójukban a WWF hazai szakemberei.

Nemcsak a milliónyi apró rovarnak, folyami halnak, fáknak otthont adó hatalmas erdőség tűnik el, hanem az élővilág szövete is. A helyben élő ember létének alapja – emelik ki. „Az áradások a lakott területeket fenyegetik, így műszaki megoldásokkal kell a folyót kordában tartani, ami elvágja az életet adó vizet a környező tájtól. Az egyre romló környezeti állapotok olyan kihívásokat rejtenek, amit a gazdasági nyereségek egyre kevésbé ellensúlyoznak, miközben a természettel való békének, az egyensúly látszólagos fenntartásának egyre nagyobbak a költségei.”

Ahogy jelzik, ez a sokakat aggasztó folyamat Amazóniában csak néhány évtizede indult. De a Kárpát-medencében – ami méretét és globális jelentőségét tekintve jóval kisebb – már lényegében lezajlott az elmúlt százötven évben. „Alföldünk Európa egyik leginkább átalakított tája. Mi egy erdőktől megfosztott, mezőgazdasági területekké alakított, szárazodó vidéket kaptunk örökül, ahol a természettel már csak mutatóban találkozunk, és ahol mégis, ott sem olyannal, mint amilyen volt korábban. Pedig a természet nálunk is gyönyörű volt egykor – éppen olyan paradicsoma az életnek, mint ma Amazónia.”

Vadonoktól a nyárfaültetvényekig

Az Alföld korábban egészen más képet mutatott – jelzik a szerzők. A nagy erdőirtások és a folyószabályozások előtt változatos, vizekkel gazdagon átszőtt, erdők és füves területek mozaikjaként jelent meg. Ismeretes, hogy a folyók gyakran változtatták medrüket, eljuttatva az életet adó és tápanyagot szállító vizet a síkság minden részére. Azt is kiemelik: a vizek mentén kiterjedt, vadonszerű erdőségek húzódtak – főként tölgyesek. Pompás erdők tűntek el Alföldünkről, különösen a török hódoltság idején, majd ismét egy nagyobb hullámban a jobbágyfelszabadítások után.

„A megmaradt tölgyes foltokat név szerint ismerjük – Kunpeszéri Tilos Erdő, Újszentmargitai erdő, Dédai erdő stb. –, ezek apró szigetek az egyhangú szántóföldek között. Többségük ma már védett, ám ez nem jelent elegendő garanciát. Ahol nem fenyeget annak kockázata, hogy természetvédelmi szempontból szinte értéktelen faültetvénnyé alakítják át őket, ott is megjelentek bennük a leromlásukhoz vezető idegenhonos fafajok, cserjék és lágyszárú özönnövények, a mélyre süllyedt talajvíz egyre kevésbé elég a zárt lombsátor fenntartásához.” 

Mivel az árterek legmélyebb részein sokáig nem lehetett biztonságosan kultúrnövényeket termeszteni, a folyók partját szegélyező, nyár- és fűzfákból álló ún. puhafás ligeterdők egy ideig sértetlenül maradtak. Az alig százötven éve megkezdett folyószabályozások azonban az ártéri erdők sorsát is megpecsételték. Ahogy írják, hosszú ideig tartott, amíg az árterek és a termőföldek közé mindenhol megépültek az árvízvédelmi töltések, kettévágva az egykor összetartozó tájelemeket.

„A szántók területe óriási mértékben nőtt, a természetközeli területek rovására. Sok helyen igen gyenge minőségű talajokat is művelésbe fogtak a vizek elvezetése után. A termőföldek és a mellettük létrejövő települések ugyan védetté váltak az árvízzel szemben, ám lassan elkezdtek kiszáradni, miközben a beszűkített ártereken hatalmas mennyiségű víznek kellett lefolynia.”

Ismertetésük szerint a hömpölygő, gyors sodrású víz nem kedvez az árterek lassú áramláshoz szokott élővilágának, ami a távoli tájakról behurcolt agresszív fajok terjedését is segíti. A növényzet maradéka – különösen a sűrű cserjések – pedig akadályozzák a víz levonulását.

A töltések közé szorított szűk sávban egymás ellenségévé vált a víz, az ember és a természet. E „harcban” a leggyengébb ellenfélnek az erdő bizonyul.

Bár jelentős megújuló képességgel rendelkezik, idős állományai csak száz év alatt épülnek újjá. Sajnos erre ritkán látunk példát; hamarabb bekövetkezik az újabb tarvágás, amit az esetek egy részében az erdő faültetvénnyé alakítása követ. Innentől kezdve nem beszélhetünk többet természetes környezetről. Az ártéri erdők 95%-a már eltűnt teljes élővilágával együtt, és a maradék is fogyatkozik. A 24. órában vagyunk, miközben egyre nagyobb fenyegetést jelent a klímaváltozás, számos hozadékával – köztük aszályos nyarakkal és pusztító árvizekkel.

Egy régi terület maradványa Fotó: WWF/ Gálhidy László

Rombolás a Közép-Tiszán

A WWF munkatársai emlékeztetnek: 2020 januárjában a Közép-Tisza vidék egyik legidősebb, hazai nyárfajokból álló erdejét vágták tarra. A helyszínre érve döbbenetes látványt nyújtottak a majd’ egy méter átmérőjű, részben még szanaszét heverő rönkök, a szétrombolt cserjeszint, a gumiabroncsok által felszántott talaj.

„A fák kivágása jogszabályt sértve történt egy olyan erdőrészletben, amelyet a természetvédelmi szervek hivatalos álláspontja szerint nem háborgathattak volna. Még feledésbe sem merült a sajtóban is nagy port kavaró ügy, amikor augusztusban ismét hasonló eset történt, néhány száz méterrel távolabb. Miközben alapvető elvárás, hogy a felelősöket megtalálják, az ügy mindenek előtt a rendszerszintű problémákra hívja fel a figyelmet. Kérdés, hogy a jelenlegi jogszabályok jól alkalmazhatók-e, biztosítják-e a megfelelő védelmet az ártéri erdők számára? Tiszaugtól eltávolodva, a folyó teljes hazai szakaszát tekintve megállapítható, hogy természetvédelmi szempontból a helyzet drámai.

Rombolás, tarvágás Tiszaug mellett, 2020. január Fotó: WWF/ Gálhidy László

„Mivel az ártéri erdők egy ideje a tájhasználat mostohagyerekeivé váltak, nem meglepő, hogy a jogszabályi keretek is egyre inkább elősegítik az átalakításukat, felszámolásukat. Erős a nyomás, hogy az ártéri ligeterdők még a természetvédelmi oltalom alatt álló területeken is ültetvényekké alakíthatók legyenek – anélkül, hogy ezzel megváltozna az erdő besorolásuk.”

Kiemelik, hogy a hivatalos statisztikákban nem fogyatkozik Magyarországon az erdőterület – sőt ha lassan is, de reménykeltőn növekszik. Az összefoglaló országos adatok nem világítanak rá ugyanakkor arra, hogy a gazdag élővilágú erdők miként adják át helyüket a jövedelmezőbb, ám élőhelyként alig értékelhető, lényegében mezőgazdasági kultúrának számító ültetvényeknek. Ártereken az ún. tág hálózatban telepített ültetvények az árvíz levezetése szempontjából is kívánatosabbak, mint a „dzsungelszerű”, természetes ligeterdők – ezért a víz- és az ültetvényszerű erdőgazdálkodás érdekei egy irányba mutatnak.

„Az árterek feliszapolódása, a hegyvidéki vízgyűjtőkön végzett tarvágások miatti gyors csapadéklefolyás egyaránt hozzájárul az árvízszintek növekedéséhez, a klímaváltozás pedig gyakoribbá teszi az időjárási szélsőségeket, növeli pusztító erejüket. Ugyanakkor a Tiszán 10 éve nem volt számottevő árvíz, a folyó medre mélyül, a mezőgazdasági területek és a természetes élőhelyek egyre inkább a vízhiánytól szenvednek.”

Hozzáteszik, hogy nem kizárt, jönnek még a lassan másfél évtizedes rekordot is felülmúló árvizek. Az egyre növekvő árhullámok kezelését a jelenlegi vízgazdálkodási rendszer főként a szűk hullámterek vízszállító képességének növelésével próbálja kezelni. Számos jogszabály született, amelyekben az árvízvédelmi szempontok védett természeti területeken is kiemelt szerepet kapnak, csakhogy ami a paragrafusokban megjelenik, azt a természetes folyamatok gyakran felülírják.

„A szabályozás szerint a hullámtérben ún. levezető sávokat kell kialakítani, ahol az árvíz tömegének nagy része – a számítások szerint – levonul. Ezekben a sávokban a természetes élőhelyek átalakíthatók, a fajösszetétel megváltoztatható, a cserjeszint eltávolítható – vagyis a természetes növényzetnek itt is súlyos veszteségeket kell elszenvednie a kezelések következtében. Sok állatfaj – különösen madarak, denevérek – kötődnek az erdők cserjéihez és más elemeihez.”

Mivel ezek az élőlények megfelelő búvóhely nélkül eltűnhetnek az élőhelyekről, olyan következmények várhatóak, mint a szúnyogok tömeges megjelenése. Az élővilágvédelmi problémák mellett azonban árvízvédelmi szempontból is kétséges, hogy érdemes-e egyáltalán ezt az óriási pusztítással járó beavatkozást véghezvinni.

Az erdő zárt szerkezetének megbontása ugyanis egyúttal az idegenhonos özönnövények – mint például a gyalogakác – robbanásszerű terjedését is garantálja, amely a természetes növényzetnél jóval sűrűbb és szaporább cserje. Könnyen belátható, hogy az árhullámok levonulását sokkal inkább akadályozza az agresszívan terjedő, sűrű bozót, mint egy őshonos fajokban gazdag ligeterdő. Ezek visszaszorítása és kordában tartása igen költséges és sokmilliárdos uniós és költségvetési forrás bevonása mellett is reménytelennek látszik.

A szakemberek kiemelik, hogy jelenleg számos projekt zajlik a Tisza mentén, amelyek az árvíz akadálymentes levezetését célozzák, meggyorsítják a lefolyást, és ehhez útban vannak az erdők. A természetvédelmi és erdészeti hatóságok, valamint a kezelők – így az Országos Vízügyi Főigazgatóság, illetve a nemzeti park igazgatóságok – szakmai együttműködése hivatott biztosítani, hogy ne minden erdő essen áldozatul a jelenlegi keretek között mérnöki szempontból optimális megoldásoknak.

A megengedő jogszabályi keretek azonban nyilvánvalóan nem jelentenek megfelelő védelmet természeti értékeink számára; az intézmények közötti kommunikáció és a terepi ellenőrzések hiányosságai pedig tovább súlyosbítják a problémát. Tiszaugnál a januári tarvágás után az alvállalkozóra kiszabott jelképes összegű bírság láthatólag nem volt elrettentő erejű: néhány hónappal később a fairtás újrakezdődött.

Tiszaug példája azzal a tanulsággal szolgál, hogy hiába tűntek el szinte teljes mértékben az ország idős ártéri erdei, egyetlen megmaradt állományuk sincs biztonságban. Sem a törvények nyújtotta keretek között, sem azokon túl. Pedig van alternatívája az árvizek elleni védekezés jelenlegi megoldásainak, ahogyan az utolsó értékes ártéri erdők elpusztítását sem kellene végignéznünk.

Újabb tarvágás Tiszaug mellett 2020 augusztusában Fotó: WWF/Gálhidy László

A WWF Magyarország jövőképe

„Jelenleg a Tiszát kísérő árvízvédelmi töltések az aszályos és a gazdaságosan nem művelhető szántóföldeket is ugyanúgy megvédika víztől, mint a sűrűn lakott településeket. A vízlevezetés szempontja mindenhol fontosabb, mint a víz visszatartása vagy a védett természeti értékek oltalma. A töltéseken túli, mentett oldaltól a vizet távoltartjuk, holott napjainkban a klímaváltozás kihívásaival – aszályokkal, szélsőséges csapadékeloszlással – is meg kellene küzdeni. Ehhez a tájnak, a gazdálkodásnak, a társadalomnak vízre van szüksége. A mára kialakult kedvezőtlen helyzeten az javíthatna, ha több teret adnánk a folyóknak. Ahol a jelenlegi hullámtér szűkös, ott annak bővítése lenne szükséges.

Ki szabad és ki kellene lépni az árvízvédelmi töltéseken kívülre, a víz megtartására éppen úgy koncentrálva, mint a katasztrófával fenyegető árvizek kezelésére. Teret kellene adni a folyóknak és a víznek a tájban, nem pedig a víz villámgyors levezetését megoldani a keskeny hullámtérben. A víz jelenlétét tűrő, sőt igénylő, természetkímélő tájhasználat bevezetésével az árterek bővítése a mezőgazdálkodás lehetőségeit sem csorbítja, sőt új lehetőségeket nyújthatna. A vizek visszatartásával, kivezetésével a tájat természetkímélő módon, a talajvízszint emelésével „alulról öntözhetnénk”. 

Tározótereket már kijelöltek a Tisza mentén és közülük néhányat meg is építettek a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése keretében. Ezek azonban árapasztó tározók, nem segítik a víz megtartását. Csak katasztrófával fenyegető árvízszintek esetén nyitják meg őket – ilyen esetre mindössze egyetlen egyszer volt eddig példa. Átalakításuk és a víz befogadására, valamint megtartására való használatuk ugyanakkor nyilvánvaló lehetőség. Az igazi lehetőség azonban az alacsony fekvésű, de a víztől jelenleg elzárt, Tisza menti mélyárterekben rejlik. Ezeket szintén a víz megtartására lenne érdemes használni. Nemcsak a katasztrofális árvizek kezelésére, hanem a rendszeresen érkező, éltető víz befogadására. Akár a Balaton víztérfogatával megegyező mennyiséget is meg lehetne ezekben tartani. A vízgazdálkodás szemléletében a természetes megoldások alkalmazása a víz biztonságos jelenlétével, természetes vízpartokkal, jó természeti állapotokkal és megőrzött – akár idős – ártéri erdőkkel kecsegetet, mely a társadalom testi, lelki jólléte és gazdasági jóléte szempontjából is kulcsfontosságú.

Alighanem mindannyian olyan országban élnénk szívesen, ahol a településeket megvédjük a folyók áradásaitól, de közben a folyók vize életet hoz a természeti területeknek és a gazdálkodóknak is” – összegzik a szakemberek állásfoglalásukat, amely egy százötvenéves szomorú és etikátlan természetkezelés summája.

Írta: Gálhidy László, Dedák Dalma, Gruber Tamás, Kajner Péter (WWF Magyarország)

About The Author